ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Álmot
hozó fáradt
este, ölében tart
majd eltaszít, fázik,
remeg értem teste, csókot
hint felém... tüzet szít.

A naplemente aranyló ága
Lecsordult már az este válla fölött,
Mint az ég pár alkonyi sujtása.

(Csillaghulláskor)

Szomorú-édesen hint a lemenő
Nap bársony-arany színű szalagokat,

Rám terülnek a rőt hajnalok.
Kövér leplükkel takarnak
És én züllötten csak hallgatok.
Bennem semmiről szavalnak
Monoton csöndek az est alól;

Kicsit kopott kert kapun,
Lehet lent Leányfalun.
Málló mezei mocsár,
Nem nyílhat Neked nyár,

Ágak morajától lenyugvó alkonyon,
napfény fonta keresztül az ég réseit,
mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt.
Fodra ezer édes szónak - mint megannyi
barázdája az ősi és bölcs folyónak -
simítja öblükbe éjszakák részeit.
Csend van. Bársony-halk mélyén dereng a szoba,
züllött némasággal fedi a kora' éjt,
belerivall szusszanásnyi lélegzete
egy álmos sóhajtásnak; álmodik talán,
mint aki szemérmes, vagy látogatót vár,
fel sem néz rá. Bent remegve rejti a fényt
az árny - kint ölébe hull - vágyait oltván,

Amszterdami töredékek

A házak között
Csatornák és hidak,
Kóborolni holnap délután…
Szállnak a sirályok

Félőn ragyog, mint prizmáin át az ég telente,
S emlékeink a fényekben elkezdték dalolni
A mátyásföldi orgonák illatát remegve,
S jó volt hídjainkon át világfolyókra hajolni,

Konokul taszít le a fájdalom,
Testemből marcangolja fröcsögve
Kínjaim, mintha innák lágy dalom,
De vihogva tépik, akasztják szögre

...mikor a csend beszél,
mint a megfeszített végtelenség
magába záruló emléke; megidéz múltat,
sok fájdalmat, mint egy régi kép