ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kicsit kopott kert kapun,
Lehet lent Leányfalun.
Málló mezei mocsár,
Nem nyílhat Neked nyár,

Ágak morajától lenyugvó alkonyon,
napfény fonta keresztül az ég réseit,
mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt.
Fodra ezer édes szónak - mint megannyi
barázdája az ősi és bölcs folyónak -
simítja öblükbe éjszakák részeit.
Csend van. Bársony-halk mélyén dereng a szoba,
züllött némasággal fedi a kora' éjt,
belerivall szusszanásnyi lélegzete
egy álmos sóhajtásnak; álmodik talán,
mint aki szemérmes, vagy látogatót vár,
fel sem néz rá. Bent remegve rejti a fényt
az árny - kint ölébe hull - vágyait oltván,

Amszterdami töredékek

A házak között
Csatornák és hidak,
Kóborolni holnap délután…
Szállnak a sirályok

Félőn ragyog, mint prizmáin át az ég telente,
S emlékeink a fényekben elkezdték dalolni
A mátyásföldi orgonák illatát remegve,
S jó volt hídjainkon át világfolyókra hajolni,

Konokul taszít le a fájdalom,
Testemből marcangolja fröcsögve
Kínjaim, mintha innák lágy dalom,
De vihogva tépik, akasztják szögre

...mikor a csend beszél,
mint a megfeszített végtelenség
magába záruló emléke; megidéz múltat,
sok fájdalmat, mint egy régi kép

egy virágszirom
elmereng ablakunkban
a tél már feltűnt

saját fotó - Esti fények

Valamikor gyermekkoromban, talán hat éves lehettem,
egy vasárnap reggel édesapám azt mondta: ma Pestre
utazunk, ahol láthatod a Dunát... talán a legszebb városképet.
Aztán teltek az évtizedek és nekem ma is a Duna és
Pest meg Buda az egyik kedvencem. Amikor fényképezem
a látványt (itt egy éjszakai felvételt mutatok), gyakran eszembe jut;
a csillogás és a rejtőzködő, olykor szégyenkező arculat is.
Ezekről (is) szólnak a képeim...

© - Copyright saját fotó

igen, bogyó - valami kis piros
alig látható a nagy zöld lomb
alatt