Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.
Trója után újra láttalak;
már nem volt benned semmi rejtelem.
Ott feküdtél széjjelterítve
akár csak én az agg esélytelen.
A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár – de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.
Olykor úgy teszel
Mintha minden rendben volna.
Akár a tenger:
Ereid úgy fodrozódnak.
Fehérhajú asszony vigyázta éjem.
Hajlott háttal csücsült álmaim felett.
Fogatlan szája mosolyogva görbült,
amíg kendőjébe kék ringlót szedett.
Álmomban a Duna partján álltam.
Seregnyi csillag sikoltott felém.
Ottan voltam köztük én is: fáztam.
Egy puskatus fiamat lökte épp elém.
lám ketten maradtunk a végén
(hol volt-hol nem)
egymásra tükröződve állunk
lemondóan nézünk az égre
mialatt egymás lelkét hágjuk
Szóra se méltatom zihálásod.
Magad köré te raktál nagy tüzet.
Még most is mikor égeti húsod,
szemed halált köpve felém üzen.
Elkapart seb a szívem:
levedzik tegnapi csókodtól.
Dúskálnak benne a férgek.
Lám, ennyi telik e csórótól,
Távoli fiad vagyok néked ó anyám!
A kóborló-kereső.
Aki megvívott már számtalan csatát,
e földből eredő
tagadhatatlan olajvér-messiás.