ahogy fordulnak körülöttem az emberek,
titokban arra gondolok hazudni kéne,
a tegnap reggelről.
tegnap este
értelme volt mindennek.
a hidegnek,
az asztalon hagyott teádnak,
még a gyűrött papírrepülőnek is
ami lábad előtt landolt,
mikor kiléptél az utcára.
fáradt voltál
és úgy törtél össze, hogy közben
azt sem vetted észre,
lila lett az ég és a diófára
egy varjú család költözött.
beléd akarok bújni kicsit és
tétován remegni az érzékeidben
óránként hátra nézek,
vajon követsz e. lesimítom magam,
és lapjára fektetem a kinti világot.
vonz benned valami.
száraz szemmel bebarangoltam
utánad a lehetetlent. minden szélkergette
látomást olyannak hittem, mintha
megváltást jelenthetne hétköznapjainkra.
nem akarok többet lélegezni belőled.
és nem akarom látni, ahogy délnek tartasz
miközben északról álmodozol.
kékségbe burkolózó szerelem-lidércek
egyetlen egyszer sem
lennék veled, mégis
kósza kabátom alá gyömöszöllek.
itt vagyok,
prűd magányban, nélküled.
minden este lerombollak és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek.
reggel mégis ott fekszel, szavak nélkül
csak a szememben. mint valami
örvény-õrület. aztán tompa leszek,
felkelek és ugyanúgy csinálok mindent
mint tegnap.
most olyan vagy, mint
egy kiábrándult idegen,
lemeztelenedve, csupasz lélekkel,
üldözötten. a szavak teljes hiánya
kering, körülötted. összefog,
mint valami zsák és csodálkozni sincs erőd.
utánad, semmi. poros utakon
rohan mögötted a köd. nem szürke
és sosemvolt fehér. talán ha
hallanád, hogy sarkadhoz ér
és láthatnád, ahogy hozzásimul
a ház falához, megértenéd, hogy
minden egyes találkozás ért valamit.
figyeltem tenyered
ahogy kifut belőle minden
ami én lehettem volna.