Átszálló
„véletlen útitársaknak beszélik el…” (Pausztovszkij)
Az átszállásra hosszasan kellett várnom. Meguntam a füstös váróban üldögélni és kiálltam a peronra. Legalább nem a mások füstjét szívtam. Inkább a mozdonyét, de azt szerencsére elfújta a szél. Meg aztán szórakoztatóbb is volt az ide-oda gördülő vagonokat nézni, mint a váróban dohányzó, vakaródzó, hortyogva szunnyadó utasokat.
Szóval, ott álldogáltam peronon, mikor mellém lépett egy utas kezében degeszre tömött vulkánfíber. Egy ideig nézegette ő is szótlanul a síneken zajló mozgásokat, aztán letette a bőröndjét a lába mellé és hozzám fordulva mondott valamit. Hogy mit, nem értettem jól, nem is reagáltam rá. Semmi kedvem sem volt társalogni. Utastársamat nem zavarta a hallgatásom, hanem tovább folytatta a mondókáját.
Nem figyeltem rá, úgy elmerültem a pályaudvaron zajló események bámulásában, csak egy-egy szófoszlány törte át a figyelmetlenségem falát. Majd kezdtem figyelni egy idő után, hogy mit magyaráz.
- A gyereket magával vitte…
- Bocsásson meg uram – szólaltam meg félbe szakítva a monoton szóáradatot -, nem értem miért mondja el nekem ezeket a dolgokat? Ezer idegen vagyok magának, nem ismerek senkit azok közül az emberek közül, akiket felemleget…
- Hát, éppen ezért!
- Bige Szabolcs Csaba alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges