ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az örömház a „Vidám vitézhez,” közvetlen a Lubiska utca sarkán volt. Rokkant falairól nem csak a vakolat hullott, de a támaszgerendák is rogyadoztak. Mint, ahogy az a néhány mámi is, akik újra űzték azt az ipart, aminek csínját-bínját már kislány korukban kitanulták. Mikor kitört a Nagy Háború, csakis madám Olga kedvéért reaktiválódtak. Már az általános mozgósítás napján, ők is megkapták a behívót. Csak nekik a főnökasszony a kopertát kibélelte egy bankóval. A levélben a Madám, a hazafias érzelmeikre és a cáratyuskára hivatkozott. Szonja néne visszaírt, hogy maga helyett Verát, az ügyes kis unokáját küldi; - igaz négyszeres pénzért. Őt magát sajnos már nem a kuncsaft, hanem csak a köszvény tudja ágyba gyűrni.
Mivel mindannyian igazi honlányok illetve honanyák voltak, - sőt két hazafias nagymama is köztük – Olga hívására visszatértek Vorosovkára, a hajdani állomáshelyükre. A megőszült matrónák boldogan szívták be a szárított szegfű illatát, mikor betipegtek a kupleráj édesbús, múltat idéző falai közé. Újra dologra lendültek az inas csontok, s olyan forgalmat bonyolítottak le, mint virágkorukban. Úgy érezték, újraélik a rég elsüllyedt daliás időket, mikor még duelláltak a kegyeikért a hetyke ulánusok.
Veráért – szó szerint veendő - az első alkalom jogáért, egy szenilis Bojár annyi pénzt adott Olgának, mint az intézmény egész havi bevétele. - De többször nem jött, mert a család zároltatta az öreg vagyonát. - Helyette hoztak neki a faluból egy parasztlányt.
Bármennyire is szüksége volt Olgának minden munkáskézre, azért már nem ugrott be a kassza mellől kisegíteni; - még zsoldfizetéskor sem. Pedig régebben örömest megtette a fia kedvéért, hiszen a gyerek Heidelbergben, már Minerva emlőjéből szopta a tudományt. Persze, hogy kellett a pénz a studiózusnak. Amikor anyjának a fülébe jutott az a Minerva, visszaírta, hogy azért ne legyen olyan bőkezű az ő kontójára

Ahogy teltek múltak a háborús hónapok, az üzlet egyre jobban fellendült.
A vorosovkai kupleráj reneszánszához, nagymértékben hozzájárultak a magyar vitézek is a Vörösvári ezredből. - Nem csoda! Pénzkehőy őrnagy, többször is megemlítette a laktanyában Olga asszony műintézetét, mint a tisztaság és az egészség otthonát. Ezért a Madám, a lovagias tisztet néha meglepte egy posztóból szőtt pénzes bugyellárissal.
Egyébként Pénzkehőy Árpád huszárőrnagyot büntetésből helyezték az utászokhoz. Csupán azért, mert az első atakknál elvesztette kétszáz lovát; - gazdástól. Sajnos nem tudta, hogy a páncélvonat az egy olyan állat, hogy nem fogja a huszárkard.
Történetünk idején, a hadiszerencse úgy hozta, hogy a századot hosszú időre bekvártélyozta a vorosovkai laktanyába. Ott a régiektől hamar megtanulták a vitézeink azt az orosz közmondást, hogy nincs rossz nő, csak kevés vodka. - Tűrő fajta a magyar. Ők aztán nem is panaszkodtak a kiszolgálásra; hiszen hozzászoktak az ínséghez.

Borbíró Imre, sose ment a bajtársaival, mikor azok kirukkoltak lánynézőbe. Nem azért, mert hűséget fogadott Csordás Annának; - hiszen a menyasszonya már rég feloldotta szava alól. Már akkor azon a sorsfordító éjjel, mikor először előlegezték maguknak a nászéjszakát. Hanem azért, mert Imre hirtelen, valami belső parancs, vagy látomás hatására, kikelt az ágyból, és beiratkozott a papi szemináriumba.
Anna megértette Imrét, s szíve mélyén talán egy kicsit büszke is volt rá a barátnői előtt. Meg aztán már nyíltan, nappal is járhatott hozzá a szomszéd kútásó…
Borbíró bajtársai, tudták, hogy Imre papnak készül, és éppen azért tartották egy nagy marhának. Már hogy lehetett valaki egy akkora állat, hogy önkéntesnek jelentkezik, mikor kitör a háború? Holott úri módon hentereghetne a szemináriumban, vagy tanulhatna a Vatikánba, egészen a háború végéig.
- Hogy a püspöke mit mondott, azt le sem merem írni…
Bajtársai tiszteletben tartották hitét, s nem is merték magukkal hívni, mikor testületileg kiruccantak a kuplerájba. Hiszen Imre, a kimenőkön eddig is a körletben maradt a miséskönyve társaságában. Azt viszont nem tudták a legények, hogy a bajtársuk mindig fájó szívvel nézte a mögöttük becsukódó ajtót. Sokszor nehezére esett, hogy ne szaladjon utánuk. Pedig de szeretett volna lemártózni a fertőbe; még ha csak egy kis pakolásra is. De félénksége megbénította, mert az ilyen házakat csak hallomásból ismerte.
– Istenem! - de nehéz megtenni azt a bizonyos első lépést a Lubiska utca felé...

Már vagy három hónapja állomásoztak Vorosovkán, mikor egy este a lelkésztanonc bebicskázta a menázsira kapott szalonnát, majd bánatosan borozgatott. Éppen újratöltött, mikor hirtelen ott termett az ördög.
– Te Borbíró! Már ideje, hogy a kuplerájba menj!
A meglepett utász csak körbenézett, de nem vágott hozzá tintásüveget, mint annak idején Luther, mert közben kámforrá vált a pokolbeli. - Biztos nem felejtette el azt a régi blamázst az exbaráttal.
- Egyébként nem is rossz ötlet – morfondírozott Imre az ördög javaslatán. És mivel éppen aznap volt a lénungosztás, nem volt semmi akadálya, hogy végre vétkezzen egy igazit. Hirtelen felpattant a lócáról és egy nagyot ordított:
- Anyjába annak a kurva háborúnak!
Öt perccel később már a házak falához simulva osont, mint epedő vándor az enyhülést adó oázis felé. Az utolsó métereknél már nem az agya, hanem helyette a varázsvesszeje mutatta, hogy merre van a nyilvánosház ajtaja. Ott annyira remegett a lába, és a szíve is a torkában kalimpált, hogy megállt egy szusszanásnyit. Váratlanul közeledő lépteket hallott. Nem akarta, hogy itt lássák tétovázni az örömház előtt; tán még azt gondolnák, hogy ez a pasas ide készült, csak még fél bemenni. Ezért hirtelen, mint egy frontharcos, bátran beugrott a lányos házba.
Benn, ahogy szétpillantott, megdermedt a szégyentől. Majd’ hiánytalanul ott találta a bajtársait! Még az sem oldotta fel a zavarát, hogy az utászok jóindulatúan röhögtek, s szeretettel lapogatták a vállát. - Csak legalább ne hívnák őt, állandóan szentatyának! Úgy érezte, hogy az egész intézmény őt mosolyogja.
- Abban nem is tévedett. Még a legelfásultabb, kérges szívű örömlány is meghatódott a zavart kiskatonán. Olgának meg akaratlanul bepárásodott a szeme, ahogy ránézett a legényre. – A fiára gondolt.
Natasa Kutuzovna, a korelnök staruska, pedig összecsapta ráncos kezecskéit, és kiscsirke hangján csipogta: - Isztenkém, isztenkém, de szép vagy galambockám…
Vera, ahogy odapillantott a pironkodó legényre, szíve körül valami melegséget érzett. Lehajtotta bíborba boruló arcát. Mióta itt szolgált, először érzett szégyent férfiember előtt.
Csak Olga vette észre Vera arcán a változást.
– Affene! Még csak az kell, hogy ez a liba beleszeressen ebbe a gyerekbe. Csak ímmel-ámmal dolgozna… - De feleslegesen aggódott.
Imre zavarában, még körbe se nézett a helyiségben. Őrült, hogy bajtársai közt ül, s velük vedeli a sört. – Mintha csakis azért jött volna. De Olga megelégelte a kvaterkázást, s egy kisidő után az utászokhoz lépett.
- Elviszem ezt a legényt. Eleget látja a kaszárnyába is a pofátokat.
Kézen fogta az újfiút, és gyenge erőszakkal vitte volna az újoncképzés nagymesteréhez, Nyalánk Zsófihoz, de Vera elállta útjukat.
- Olga asszony, mutasson be ennek a kedves fiúnak.
- Ez itt a ház gyémántja – mondta Imrének egy mesterséges mosollyal, s magukra hagyta őket. Ahogy ez az epizód lejátszódott, arra a pár pillanatra megállt a csevegés a pihenő hölgyek között. Ilyet még nem láttak! Verához csak előre bejelentett vendég ülhetett, akik méltóak voltak hozzá, úgy erkölcsileg, mint anyagilag. Persze a lányok nem tudták, hogy Joachim von Redl, aki mára volt hivatalos, apja váratlan halála miatt, másnapra halasztotta a jöttét.
Mikor a két fiatal, már pár perce némán ült az asztalnál, Borbíró idejét látta, hogy társalgásba kezdjen. Először ránézett a csizmájára, mintha tanácsot kérne tőle, majd bátran megszólalt:
- Imre vagyok
- Igen? – kérdezte Vera, tágra nyitott szemmel, mint aki először hall ilyesmit.
- Igen. Meg itt szolgálok az utászoknál. – felelte, mert már visszanyerte világfias modorát.
- Ez igazán érdekes, nem is gondoltam volna… – csodálkozott Vera.
- De bizony igaz!
…És ez frappáns, elmés társalgás így ment volna záróráig, ha Vera meg nem unja. Egyszerűen felállt, és magával vitte Imrét a budoárjába.
Hogy a zárt ajtó mögött mi történt, azt csak ők tudják. Nincs kizárva, hogy ott folytatták tovább, a tartalmas, sziporkázó eszmecserét. Vagy talán az is megeshetett, hogy Imrének eszébe jutott, hogy nem össztáncon van; s fogdosta egy kicsit itt, és ott a lányt, s az sincs kizárva, hogy hirtelen nagy örömet is érzett. Passzívan ugyan, de legalább társaságban. De nem mert illetlenül tovább menni, mert azt gondolná róla a lány, hogy ő is csak olyan, mint a többi férfi; - csak egyet akar, ha nőt lát …
Vagy húsz perccel később, Vera avval fejezte be a kellemes együttlétet, hogy elkérte Imre bukszáját, és kivett belőle pár bankót. Az utolsót bennhagyta, és a legény lelkére kötötte, hogy dobja bele a földszinti ládába. Az van ráírva, hogy „Agg hölgyek otthonára” – alapítvány.
Olga asszony jó néven veszi…
Következő alkalommal mikor már a lányos házhoz készülődtek a legények, Kőfejtő Zoli odaszólt Imréhez egy jó tanáccsal.
- Verához ne menj. Meg már a közelébe se engednek, ha nincsen aranybányád – s folytatták a csizmapucolást, mert azért adtak a legények magukra. - Na, meg hogy a káplár se küldje őket vissza a kaszárnya kapujától.
Az örömházban, ahogy a pincér kihozta nekik a sört, már a csupa szív Nyalánk Zsófi, Imre mellé ült és átkarolta zsákmányát; az áldozat örömére. Később a legény észrevette Verát, ahogy éppen jobb keze az asztal alatt kereshetett valamit, miközben Joachim von Redl a bajszát pödörte, s vidáman csattogtatta a bokáját.
Imrét nem zavarta, mert már megtanulta, hogy szegény ember csak oda nyúlkáljon, amit elérhet. Éppen ezért ha kimenőt kapott, ezen túl boldogan járt Zsófihoz.
Egészen addig, míg a sors elirigyelte Borbíró békéjét, vagy talán az ördög köpött a levesébe, mert egy hadparancs véget vetett a kaszárnyai életnek. Az éjszakai riadó után párórai masírozás után döbbentek rá a katonák, hogy vorosvkai legényéletet örökre elfelejthetik.
Estig masíroztak, majd holtfáradtan mély álomba zuhantak. Pedig még csatában sem voltak. Másnap reggel, már jobb kedvvel indultak az útnak, mert az őrmester kihirdette, hogy már csak húsz kilométer van még előttük, hogy elérjék a széles folyót. Ott egy felrobbantott hidat kellett ideiglenesen felépíteniük. Egy Deutschmeister század már két napja elkezdte a munkát. A magyar felderítők nem jelentettek semmi ellenséges mozgást; - persze, mert aludtak. – Majd hülyék lesznek mászkálni, hiszen tudták, hogy a pedáns németek, már elvégezték helyettük az ilyesmit. .
Már órák óta vidáman dolgoztak a hídépítők a roncson, míg a többiek meg félmeztelenül cölöpöket vertek egy új hídfőhöz. Már joggal mondhatják otthon, hogy tényleg frontharcosok. Csak nehogy vége legyen a háborúnak, míg fel nem építik a hidat. A munkától kiizzadva viccből italt rendeltek a káromkodó káplártól, mintha egy békebeli bécsi sörkertben lennének. Egy német az ujján mutatta, hogy hány korsóval kér.
A negyvenkettes mozsárágyuk nem várták meg a káplár válaszát. Hanem egyszerre belebőgtek haláltoszót lövedékeikkel a tömegbe. Beleremegett a föld, és már abba sem hagyta, míg az ágyuk torka bele nem rekedt. S csak akkor kezdődhetett a gépfegyverek halált köpő ugatása. Majd széles láncban feltűntek az orosz gyalogosok is, ahogy szuronyt szegezve feltartozhatatlanul közelednek. A magyar és német vitézek is eszeveszett tüzelésbe kezdtek. Időközben az orosz gyalogság egy része átkelt a folyón, és elkezdődött az öldöklő ember, ember elleni harc. Ma különösen örülhetett a halál. Jó termést tud estig begyűjteni.
A híd már pár perccel az első ágyútűz után az építőkkel együtt a folyóba zuhant. A partot is ellepték a halottak és a sebesültek. Akik még tudtak, szanitécért ordítottak, de néhány haldoklóhoz meg szegény, már csak a papot tudta hozzájuk küldeni.

Ahogy az ágyútűz elcsendesült, Borbíró nem mert még felállni, hogy hátrameneküljön, mert géppuskatűz a földreszegezte. Nem messze tőle egy sebesülthöz térdelve éppen az utolsó kenetet adta fel egy német táborlelkész. Ahogy megadta az abszolúciót, meghalt a gyereknyi honvéd. Tán ezt várta meg még az Úr, mert az atyát is csak akkor szelte ketté egy gépfegyver sorozat. A gyilkos masinák kattogása, az ágyuk dörgése, és a srapnelek vijjogása, annyira megőrjítették Imrét, hogy maga sem tudta, hogy történt, talán belső sugallatra, de magához vette a stólát a tábori lelkész kezéből. Megtalálta a halott mellé esett aspergilt, a szenteltvíz-szórót. Az ostyatartót majdnem ottfelejtette. A kis feszület és az olajtartó is a pap mellett találta elszórva. Már nem gondolkodott, hanem odakúszott a már csak halkan nyöszörgő haldoklóhoz. Nem töprengett azon, hogy evvel halálos bűnt követ el, hanem feladta az utolsó kenetet egy vértócsában fekvő őrmesternek. A szerencsétlen sose tudta meg, hogy lábait pár perce dobta arrébb egy srapnel vagy két méterrel. Az sem zavarta már a haldoklót, hogy a pap sokkos sírással mondja a szent latin szöveget. A következő sebesülthöz Imréért már a szanitéc ordított. Később Imre már nem is tudta, hogy hánynak adta fel az utolsó kenetet. De megnyugvást érzett, hogy talán az Úr neki is megbocsát, hiszen akiket ő feloldozott, könnyű halált kaptak a hitben, s a haldoklók hite, talán őt is már pappá szentelte. De csak rettegett, mert tudta, hogy ő is az Ő ítélőszéke elé kerül.

Borbíró már meghintette a somogyi bakát az aspergillből szenteltvízzel, és előkészítette a halálra. Tudta, hogy még ma őrá is sor kerül. Ekkor felnyögött mellette egy katona, aki eddig eszméletlen volt. A szanitéc messziről már halottnak nézte. Vagy nem akarta az idejét lopni, mert a katona belei mellé ömlöttek az oldaláról. Néhány döglégy már közelebbről vizsgálgatta. A szerencsétlen a Leipziger Salamon volt, a templomszolga.
- Imádkozna értem is atyám? – Imre ránézett, aztán mellétérdelt, és fennhangon elkezdte:
- Sma Jiszrael Elohim echad… de az imának egy eltévedt golyó vetett véget.