Nézem a vizet –
Kezemben notesz,
hívogató üres lapok –
Dalokká gyűlnek bennem
az eltévedt gondolatok…
De hogy papírra is vessem?
Egy papírlap legyen tanúja
rejtelmeimnek?
Nézem a vizet –
Fodrokon átbukó fények,
csobogó csillogás.
Te a túlparton vársz –
Köréd szövöm a pillanatot:
ahogy nézel,
ahogy ölelsz…
Igézet,
ami csak egyszer van egy életben.
Olyan volt,
mint az alá nem hulló
csillagok csodája.
Semmitmondó szavak
nem érnek fel hozzá…
Fogva tart még az a nyár,
lángja martalékává lett szívem…
Számot vetek sorsommal:
ellenem feszül az idő.
„Mindennek rendelt ideje van…" *
Mi lesz, ha világgá kiáltom
a leírhatatlant?
Nézem a vizet –
Egy útjára bocsájtó mozdulat –,
jeltelen jelenléted
titkom marad.
Szél viszi, víz sodorja,
s az üres lapok
súlytalan buknak a mélybe…
(lehetett volna akár vers)
*Préd 3,1
(saját fotó)