Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.
Nem rég jött.
Átfut szűkülő ereimen
s már megy.
Ígér s elhagy
ő is, mint a többi.
Keresztre feszülök értük
egy kőtömbnyit.
Nekem a tavasz, a nyár
már olyan,
mintha ősz lenne,
s végzetük lennék.
Mégis...
tudom, kínlódva
tovább kell vinnem mind
magamba zárva őket.
Fel, egyre feljebb,
a vesztőhelyig...