ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Híres, jó iskolák működtek a városban. A Református Kollégium, a Gimnázium, a Tanítóképző és a szakiskolák. Glória a Gimnáziumba járt, ami akkoriban Dr. Petru Groza nevét viselte. A hatalom román tanárokat rendelt a városba, hogy a román kultúrát terjesszék, oktassák az ifjúságot a párt és a kormány irányelvei szerint. Az iskolába három román tanárt hoztak, a földrajz, az irodalom és a kémia oktatására. A többi tárgyat magyarok tanítottak – román nyelven. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a nyelvet is csak most kezdték tanulni, s hogy mégis sikerrel végig vittek minden évfolyamot szorgalmuknak és székely makacsságuknak köszönhető. Sikeresen elvégezte Glória is a gimnázium minden osztályát, s leérettségizett kötelező módon az állam nyelvén, azaz románul. Ezen maga is csodálkozott, hiszen nem tartozott a jótanulók közzé, eredményeit jó eszének köszönhette, s nem a szorgalmának. Nem szeretett biflázni, magolni, inkább figyelt az órákon, s ami megragadott benne, abból élt. Kedvenc költeményeit ellenben mindet tudta kívülről és gyakran mondogatta barátai társaságában. Olvasni nagyon szeretett. Erre nagymamája kapatta rá, aki szívesen olvasta úgy a klasszikus, mint a modern regényeket.
Nyílt, vidám természete sok barátot vonzott maga köré, de ő közelebbi barátságba csak azokkal lépett, aki őszinte, nyílt szívvel közeledtek felé. A hamisságot, kétszínűségét éppen úgy elutasította, mint a kényeskedést és a mesterkéltséget. Vidám, minden csínyre kapható természete mögött érzékenység rejtőzött. Az emberi szenvedés mindig nagyon meghatotta, megrázta. Koldus előtt nem tudott úgy elmenni, hogy valamit ne nyújtson neki. Még kicsi leányka volt, mikor a házuk előtt meglátott egy szegény embert, gyorsan beszaladt és kent neki egy szelet zsíros kenyeret. Máskor a pékségből vett kenyeret adta oda az üzlet előtt tébláboló éhenkórász gyereknek. A bántásokat nehezen tűrte, ha igazságtalanság érte, könnyen sírva fakadt, a „jóindulatú” rokonok ezért hisztérikusnak nyilvánították.
Az iskola befejezése után egyetemre készült szülei biztatására. Előbb azonban elment egy évre dolgozni, teremtse elő a tandíjra valót. Titkárnőként dolgozott, de nem erőltette meg magát a munkával, mondhatni, kellemesen telt az idő a hasonló korú munkatársakkal. Nem sok emléke maradt arról az időről, kivéve, hogy a rajztanár le szerette volna festeni, de nem állt kötélnek.
- Tiszteséges lány nem festeti le magát! – mondta ki a szentenciát az édesanyja is.
- Én sem akarom! – válaszolt Glória. – Eszembe sem jut, csak elmondtam neked, mert viccesnek találtam.
- Egyáltalán nem vicces!
- Jól van. Értettem!
Letelt a titkárnősködés éve, Glória felutazott a Vásárhelyre, hogy felvételizni az orvosi egyetemre. A nagy elhatározásból azonban nem lett semmi.
Vásárhelyre érkezve először szállásról gondoskodott. Otthonról kapott címet és sikerült is beköltözni egy hónapos szobába az állomás közlében. Már lakott ott két leány, szintén felvételizők. Hamar barátságot kötöttek. A szobafoglalás után az egyetem felé vette az irányt - jelentkezni. Az autóbusz színültig telve indult az állomás elől, s ahogy ott szorongott középtájon, megszólította egy vele egykorú forma leány.
- Felvételire?
- Igen – válaszolta meglepődve.
- Már láttalak a távolságin. Én Szovátán szálltam fel. Nika vagyok, Veronika.
- Ria, Glória. Honnan találtad ki, hogy én is felvételiző vagyok?
- Láttam, ahogy szorongva gubbasztasz hátul.
A beszédes Veronika elszórakoztatta Glóriát a végállomásig, az egyetemig. Mindketten örvendek, hogy összetalálkoztak, s így bátoríthattak egymást a nagy idegenben. Megilletődve kapaszkodtak fel a lépcsőkön, megcsodálták a botanikuskertnek beillő parkot és az impozáns épületet, a díszes kaput.
A portás a fülkéjéből figyelte az érkezőket. Már jól tudta, ahogy beléptek, hogy kit hova soroljon be. Aki lazán, egyedül, vagy társaival csevegve jön és szét se néz, legfeljebb a hirdetőtáblánál lassít, az diák, „egyetemi polgár”; aki bámészkodik, megnézi az oszlopokat, a szobrokat, a mennyezetet, az látogató; aki bizonytalanul lépeget és nem tudja eldönteni, oda menjen-e a portáshoz, vagy sem, az beiratkozni jön.
Glória és társnője ezen utolsó kategóriához tartoztak. A portás látva tanácstalanságukat, megelőzve a kérdést, mondta is:
- Beiratkozás a titkárságon, első emelet, a folyosón balra.
- Köszönjük – rebegték egyszerre.
A folyosón könnyen megtalálták titkárság nevű szobát, sokan ácsorogtak előtte, s araszos betűkkel fel is volt írva. Érdeklődésükre, hogy mi van, megtudták, hogy ötös csoportonként lehet bemenni az irodába, beadni az iratokat. Glória nem lelkesedett a tömegért, se az elhangzó megjegyzésekért. Mindenki arról beszélt, milyen sokat tanult, milyen könyvekből, jegyzetekből.
- Hogy állsz a tanulással, Lici? – kérdezi egy szemüveges lány a társát.
- Ó, nagyon jól! Megtanultam már kívülről, szóról szóra a biológia könyvet. Még a tartalomjegyzéket is. És te?
- Én tanárhoz járok anatómiából és kémiából.
Glória megrémült ezektől a kijelentésektől, hiszen ő alig hogy egyszer olvasta el az ajánlott könyveket. „Hát, én itt labdába sem rúgok!” – gondolta, s kezdte nézni, miként szabadulhatna innen. Éppen hívták a következő ötös csoportot, és Veronika intett, menjenek be.
- Én nem! – határozott hirtelen Glória. – Te csak menj! – ezzel fordult és magához szorítva az iratokat tartalmazó dossziét leszaladt a lápcsőn. Egy lendülettel hazáig, azaz a szállásáig futott. Lihegve rontott be szobájukba. A társai, a két lány otthon volt, s éppen készülődött kimenni a városba.
- Mi a baj? Kerget a tatár? – kérdezték.
- Nem megyek felvételizni! Visszajöttem, megyek haza.
- Álljon meg a menet! Nem úgy van az! Tessék szépen sorjában mindent elmondani.
- Mind olyan okosok, mindent tudnak, rengeteget tanultak, még tanárhoz is jártak, és azt is mondták, hogy a java majd akkor jön, ha bekerül az ember. Tízezer annyit kell majd tanulni, mint most a felvételire. Nekem ez nem kell, megyek haza.
- Dehogyis mész! Gyere velünk a technikumba, a főiskolába. Oda készülünk éppen, beadni a papírokat. Gyere, gyere és egyet se búsulj!
Velük ment, és beiratkozott az Egészségügyi Technikumba, védőnői szakra. Otthon édesanyja nem fogadta kitörő örömmel ezt az elhatározását.
- Nem ezt beszéltük meg, de ha te ezt akarod, ám lásd a következményeit! Tőlem ne várj semmit, élj ott a városban, ahogy tudsz.
Megmutatta, hogy megél abból a kis zsebpénzből, amit otthonról kap. Beköltözött a bentlakásba, és ebédjegyet kapott az iskolától. Jól is ment eleinte minden, indult a vidám diákélet. Annyi érdekes, szép, különös mindenféle található egy ilyen városban, s Glória alig tudott velük betelni. Legjobban a cipőbolt ragadtatta el. Mennyi szebbnél szebb modell! Ezeknek hogy lehetne ellenállni? Különösen egy magassarkú fehér cipő hódította meg a szívét. De milyen sokba kerül, Uramatyám! A zsebpénze még a felére sem elég. Gondolt egy merészet és nagyot, eladta az ebédjegyét. Árából éppen kitelt a cipő. De micsoda cipő! Guban !
Eszembe jut a régi mozi-reklám:
„Csinos nő mögött kimeredt szemmel lohol egy alak. A rendőr megállítja.
- Mi az? Ilyen csodát még nem látott?
- Biztos úr, az úgy volt kérem, nem a csípőt, a cipőt néztem! – majd átszellemülten hozzáteszi: – Guban!”
Az ebéd ugyan odalett, de megvan a gyönyörű, elegáns cipő! A megmaradt pénzéből nem futott többre, mint napi egy kifli, s egy pohár joghurt. Éhezett rendesen, de nem bánta, mert a cipő megérte. Néha édesapja meglátogatta, amikor dolga akadt a városban.
- Ebédeltél már, kislányom? – kérdezte.
- Igen. Persze! – válaszolta, nem árulva el semmi pénzért, hogy bizony nem evett ma még semmit.
- Én ennék valamit. Itt a Tejcsárda, nagyon jó a túróspuliszkájuk. Gyere, tarts velem!
- Hát, jó! Csak azért, hogy ne egyél, Apus, egyedül.
Ennek ellenére három tányérral bekebelezett. Utána még egy adag vargabélest is. Szép teljesítmény ahhoz képest, hogy saját szavai szerint már ebédelt!
A vidám diákélet feledtette ezeket a kellemetlenségeket. Esténként a nagy közös hálóban, közkívánatra, énekelt társai örömére.
- Glória énekelj! – és ő énekelt. Rengeteg sok dalt tudott. Nép- és műdalokat, divatos slágereket, operett betéteket. Mindet hálásan fogadták a szobatársai, s még a többi hálóból is átjövögettek Glóriát hallgatni. Ez a jó élet nem tartott sokáig, mert a hatalom megvonta a bentlakáshoz való jogát. Azzal az indokkal, hogy édesapjának a plafon felett van a jövedelme. A szülők jövedelme alapján a helyet a bentlakásban, azok a diákok kaptak, akiknél ez az összeg nem haladt meg egy bizonyos határt, egy plafont. Glória édesapja fizetésemelést kapott jól végzett munkája után, és ezzel túllépte a határt.
Szobatársai nem engedték kiköltözni Glóriát. Akkor ki fog nekik énekelni? Ezért megegyeztek, hogy úgyis mindig hiányzik valaki és abba az ágyban alhat Glória, és esténként énekelhet.
A „Tűzpiros virág” volt repertoárja legkedveltebb száma, de több mint száz dalt ismert. Egyszer versenyre kelt a prímással, hogy ki tud több dalt - volt olyan, amit a prímás nem tudott, de Glória igen…
Az iskolai feladatok nem terhelték meg nagyon. Otthonról hozott szokásához híven figyelt és jegyzetelt az előadásokon. Ez nagyjából elég volt ahhoz, hogy haladjon a tananyaggal. A jegyzetelés nagyon fontos és hasznos volt, tekintve, hogy tankönyvek nem léteztek, csak jegyzetek. Abból kellett tanulni. A jobban sikerülteket cserélgették egymás között és másolták szorgalmasan. Felkészült, jó tanárok oktatták a szakmát. Megtanították nem csak az anatómiát, a betegségek tüneteit, a gyógyszertant, járványtant, csecsemőgyógyászatot, hanem a viselkedést, az emberekkel való kapcsolat csínját-bínját és fontosságát. Életre szóló tanítás volt!
Az iskolai évek hamar elteltek, és máris ott álltak a kihelyezés kapujában. Magyar végzősök nem reménykedhettek erdélyi munkahelyben.
Sokáig tartott az út, vonaton Iași városáig. Ide szólt a kinevezése. Rajta kívül még kilenc friss végzős is ide kapta, az ország távoli, keleti felébe a kinevezését. Messze, túl a Kárpátokon. Reménnyel és aggodalommal telt szívvel utaztak és tervezgették, mit is fognak majd csinálni, találgatták, milyen élet vár majd rájuk.
Egyenesen az egészségügyi osztálynál kötöttek ki, miután megérkeztek. Toporogtak kicsit a folyosón, s bámulták a kissé elhanyagolt, szép, régi épület díszítéseit. A rozettákat, stukkó díszeket, a mindent borító márványt, az alkóvszerű ablakmélyedéseket, a restaurátor után kiáltó mennyezeti freskókat. Ez a gyönyörű épület, a Városháza, Európa bármely fővárosában helyet kaphatna. A patinás. nemes szépség magyarázata abban rejlik, hogy fejedelmi palotának épült jó kétszáz éve. Királyi rezidencia is volt, amikor - 1916 és 1918 között – a központi hatalmak elfoglalták és megszállták Bukarestet.
Sokáig nem nézelődhettek, mert kinyílt a titkárság ajtaja és kinézett rajt egy tisztviselő megtudni, mi az oka a zsivajnak. Glóriát tolták előre, mondván „Beszélj te! Te tudsz románul.”
- Védőnők vagyunk Marosvásárhelyről – mondta, miután udvariasan köszönt. – Ide helyeztek bennünket.
Örömmel fogadták a társaságot és beterelték a megyei főorvos irodájába. Egy inspektor elébük tette a megye térképét és mutatta, hogy hol vannak azok az egészségügyi körzetek, ahol rájuk várnak. Teljesen ismeretlen neveket, helyeket sorolt fel. A lányok csak kapkodták a fejüket, de végezetül mindenki rámondta valamelyik helyiségre, hogy azt választja. Ezután beültették őket egy autóba és elindultak szétosztani őket. Ahol megállt az autó, ott kiszállt, aki azt választotta, s az inspektor kíséretével jelentkezett a körzeti rendelőben. Az inspektor visszajött, a „delikvens” maradt. Az autó ment tovább a következő helyszínre. Glóriát egy Stanilesti nevű község orvosi rendelőjében tették ki. Úgy érezte, a világ végére került, és a falu mellett hömpölygő folyó maga a Styx, a semmi határa, rajta túl már nem él ember, csupán szellemek, szörnyek, s csodalények.
Kapott egy szobát a szülészet épületében, egy vasággyal, asztallal, s rozoga székkel. Ki se pakolt, leborult az ágyra, s álomba sírta magát. Másnap szánta rá magát, hogy megismerkedjen a munkahelyével, faluval. Egyik épületben kapott helyet az orvosi rendelő, külön felnőtt és külön gyerek rendelő, várószoba és az orvos lakása. Az udvar másik felén a szülészet, szülőszobával, hat ággyal, kezelővel, konyhával, pihenővel és egy külön szobával Glória részére. Munkatársak: orvos – ő a főnök -, bábaasszony (szülésznő), egészségügyőr, nővér, takarítónő, kocsis.
Ennyiből állt a világ! Búsulni nem volt ideje ettől tova, annyi tennivaló szakadt a nyakába. Tíz falu tartozott a rendelőhöz 250 csecsemővel. Ezek ellátása, követése, gondozása, védőoltása, ha betegek kezelése minden idejét lekötötte. Csak bejárni a tíz falut, tanyákat elég lett volna, de a rendelő is az összes problémáival a nyakába szakadt, mikor a főnöke bejelentett, hogy szabadságra megy és ráhagyja a körzetet mondván, „egy asszisztens, egy diplomás káder kell, ennyit tudjon!”
Hol vannak már a vásárhelyi diákévek! Álmaiban térnek vissza – a főtéri séták, az intim kis cukrászdák, a vidám beszélgetések a Bulevárd árnyas kerthelyiségében. És a hétfő esti koncertek a Kultúrpalotában!
Baráti társasága a város fiataljaiból állott, iskolatársak, egyetemisták és néha egy-egy művész, író, színész. Ők az ifjúság varázsa bűvöletében feltöltődni jöttek közéjük,. Az író Katona Szabó István, bár emberöltő választotta el tőlük, szívesen üldögélt közöttük és hallgatta csapongó beszélgetésüket. Szőcs Kálmán költő is meg-megjelent egy koccintás erejéig. Gyarmati István színész záróráig velük maradt, az autóját ott hagyva a járda mellett, taxival ment haza.
Felejthetetlen kultúrélet virágzott a városban. A hétfőesti koncerteken gyakran szerepeltek világhírű művészek. Rendszeresen felléptek Ruha Pista, Yehudi Menuhin, Kocsis Zoltán .
A színházi estekről ne is beszéljünk!
Ott kavarogtak lezárt szempillái mögött a kedvenc színészek arca, alakja, a rangos előadások jelenetei. Felejthetetlen alakításokat nyújtottak Lohinszky Lóránd, Tanai Bella, Gyarmati István, Szamossy Kornélia, Bács Ferenc A fizikusokban (Dürrenmatt). Erről gondolatai átugrottak a többi nagyszerű produkcióra: Tennessee Williams – A vágy villamosa; Arthur Miller – Pillantás a hídról; Sütő András – Csillag a máglyán; Németh László – A két Bolyai és persze Tamási Áron székely népi játéka az Énekes madár. Fülébe cseng Ferenczy István hangja, ahogy mondja: kicsi Magdó…
- Glória, gyere, segíts! – rángatja ki egy hang az álomból. – Nem lélegzik a baba!
A bábaasszony költögette ijedt képpel. Glória kiugrott az ágyból, magára kapott egy köpenyt, s ment a szülésznővel. Tudta, mit kell tennie, s a baba hamarosan felsírt. Mehetett vissza még egy kicsit aludni, bár már nem jött álom a szemére, csak félálomban próbálta felidézni a vásárhelyi napokat. Reggel még megnézte az éjjel született babát. Rendben találta és indult a szomszéd faluba csecsemőket látogatni.
A szekér, ami vitte, már ott állt a ház előtt, amikor kilépett vállán a táskával, hóna alatt a csecsemőmérleggel. Délre visszaértek. Anita, a takarítónő és mindenes megfőzte az egyszerű ebédet, kiosztották betegeknek, s maguk is ettek. Délután jöttek a gyerekek, felnőtt emberek ilyen-olyan egészségügyi bajaikkal. Talált az orvos asztalán egy vaskos könyvet, amit maga az orvos lapozgatott, ha beteg jött hozzá. Jó hasznát vette Glória is könyvnek. Már a címe is biztatóan hangzott: „Belgyógyászati tünettan és terápia”.
Voltak vidám, s voltak bánatos percei órái. Kolléganőivel akkor találkozott, amikor bement a városba a havi munkagyűlésre. Örvendeztek egymásnak, és az értekezlet után bementek cukrászdába kibeszélgetni magukat magyarul. Egyszer csak meglátják, hogy a hűtőpult sarkára rányomtatva a gyár nevét: „Gábor Áron Gépgyár Székelyudvarhely ”. Elkezdték simogatni a feliratot könnyes szemmel, hogy pultoslány csak nézte értetlenül. Nekik pedig tele lett a szívük honvággyal. Két hónap múlva már mind visszaszivárogtak a szülőföldjükre, de Glória maradt. Makacs székely természete nem hagyta megfutamodni. Feladatot kapott, bíztak benne, felnéztek rá – nem hagyhatta el a helyét!