ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Felejtünk.

Emlékszel még talán, milyen volt az ég,
mikor vörösre festettük együtt egyszer,
s ő kisírt szemeit felnyitotta,
s nem hullajtott könnyet,
csak nyári illatokkal körbeölelt minket -

én hajadba fúrtam arcom,
s te kérdezted, a föld illata-e,
a munkás életek illata-e,
a meghátrálások,
az elhagyott lépcsők illata-e,

a télen didergő sétányok illata-e,
az egyre gyűlő ráncok
nyári gyermekkori pitypangszagú
árkainak illata-e
emlőid szunnyadó tejének illata-e
a felfedezetlen ásító terek illata-e
kérdezted, hogy ez az ősz illata-e

hajadba fúrtam arcom,
míg te mellkasomhoz simulva
számoltad, hányad dobog szívem,
mikor megszólaltam:
már nincs sok időnk

az alkonyat
ez a lágyan ringó
arcod színét mímelő
csendes, félénk alkonyat
pedig ránknyította
baziliszkusz-szemeit
és te nem néztél fel
pedig talán örökké
ott maradhattunk volna
egymás karjaiban

és én csak hajadba fúrtam arcom
és te
te nem néztél fel
csak mellkasomhoz bújtál
az este elől
hogy ne halld eljövendő
sziklasóhajnyi csendjeink hangját
mellkasomhoz bújtál
hogy ne lásd
ahogy a baziliszkusz-égbolt
vörösre sírt,
most könnytelen szemei
kinyílnak,
mellkasomhoz bújtál,
és én hajadba fúrtam arcom,
hogy ne halljuk,
ahogy megszólal az ősz hegedűje,
hogy ne halljuk, ahogy a sétányon
utolsó sóhajával végül útrakél
egy meggyűrt, elhagyott újságpapír,
és én átkaroltalak,
hogy ne érezd, ahogy
hűvös szelekkel
átjárja tested a félelem,
s hogy ne érezd, hogy nekem is
hajamba kap az a sóhajnyi csend,
az a kibírhatatlan közöny,
én hajadba fúrtam arcom s te kérdezted,
az üres város eljövő illata-e,
két szétvált út
elfelejtett összesimulásának illata-e,
értelmetlen évek fakó színeinek illata-e

őszünk illata-e

szívemhez simultál,
hogy ne halld, hogy ne lásd
hajadba fúrtam arcom, hogy ne lássam,
ne halljam, ahogy
ahogy régi, kidőlt ezer éves
fák törzsébe vésett érthetetlen jelek
halálának hangján
kinyíltak a baziliszkusz szemei
és hogy ne nézz fel,
magamhoz szorítottalak,
és csak néztem, néztem arcodat,
és hogy ne halld,
megszólaltam:
már nincs sok időnk.

aztán jött valami ében-színű
zúgás valami
tengerszínű tengermélyű zúgás
valami olyan mint a minden
valami olyan mint az én
azt hiszem Isten lehetett
valami ében-színű tengermélyű zúgás
valami ami felette álll az emlékezésnek
és ott álltunk talán időtlenül
és átöleltél, és tudtam, hogy
most nem tudsz hazudni,
és nem hittem - már tudom -
nem hittem a holnapnak

és csak néztem, néztem arcodat,
és megértettem a fákat
megértettem a végtelen teret
a harcot és a mámort
a tüzet és a vizet is
megértettem az eddigi utat
és nem hittem az útnak a lábam előtt
kitártam karjaim, és kezemre feküdtek a színek
és pórusaimba bújt a szél
kitártam karjaim és megértettelek
arcod néztem, ahogy felnéztél rám
és a pillanatot feszítettem körénk
és a pillanat védő szirtekké hatalmasodott
és eltakarta a város zaját
és a pillanatból virágok nőttek
és csendes temetők
és emberek és halálok
én megértettem őket
és senki nem láthatott
senki nem hallhatott minket
a pillanatból virágok nőttek
és csendes temetők
a pillanatból születtem meg
és megszülettél te is
rád néztem
és pupillám
vörös fényképszoba-erezetén
lassan megjelent a jel
kitörölhetetlenül
arcod, ahogy felnézel rám
szemed, benne a jel
a csend, és ez a
ez a lágyan ringó
arcod színét mímelő
csendes, félénk alkonyat
és benne te,
és benne én
szemeinkben
megjelent a jel
kitörölhetetlenül

és felnéztem mert csak így lehetett
és a baziliszkusz szemei csillogtak szememben
már nem néztem rád
mert azt hittem nem felejtem el
milyen voltál ott azon az alkonyon
azt hittem nem felejtem el soha
felnéztem, és a mélységszínű,
fáradt baziliszkusz-égbolt
szemünkbe nézett
és sírni kezdett

halkan puffant
ahogy megadta magát
és a porba hullott
a pillanat
porba hullott
burkába zárva
az óvó szirteket
a partot
a lágyan ringó,
csendes fényű alkonyt
magába zárva
a megbocsátást
magába zárva örökre arcodat
magába zárva a csendet
halkan hullott a porba
az elmúlt pillanat
s a porba hullt benne
a nyár
halkan hullott a porba
a pillanat
és benne egy kis öbölben
a csendben egymáshoz simulva
időtlen ölelésbe dermedt
két fáradt alak

talán nem is akarta,
hogy tényleg a szemébe nézzünk
talán csak azt akarta, hogy álmainkban lássuk
tekintetét,
s vakító fényű szemébe
csak mi ketten ne süllyedjünk bele
talán azt akarta, hogy higgyem el
hogy rám néz, amíg én átölelem
Corinnát a lágyan ringó parton
talán azt akarta, hogy
fúrjam még örökre arcomat
Corinna föld-illatú hajába
ánizsos hajába
s ő szívemhez simuljon, hogy ne hallja
a Baziliszkusz hűs szellejű
sóhajnyi énekét
az eljövendő csendről
talán csak ő tudta,
hogy mi is a szemében voltunk
egy lágyan ringó csendes alkonyon
talán csak ő tudta,
mikor kitártam karjaim
s a szemébe néztem

és a baziliszkusz-égbolt
sírni kezdettt

sírni kezdett, és szeméből
egy örök ölelésbe dermedt két fáradt alak
az első őszi eső hangján
a porba hullt
egy hűvösödő nyárvégi
városszéli alkonyon -

Most rád gondolok valami újabb számadás
egyik ócska kis skatulyájában
nem félek már, csak fázom
fázom nagyon, és nézem az ablakpárkány
fehér festéséről
nap-mint nap hajnalban kezemre kúszó ráncokat
nézem a színeket, amint a hamutálból hajamba lopakodnak,
nézem az autókat, és az száguldó embereket
minden reggel az ablak mellett ülve
a külön utakon haláluk felé rohanó
összesimulásukat elfeledő
hazug esőcseppeket,
most nem véd semmi,
és talán mindenki lát -
nem értem, miért nem haragszom már,
nem értem, miért nem akarom már, hogy lásd,
ahogy felállok, és rekedten
"ugye tudod, hogy már nincs sok időnk"
és hallgatom a csendet, és próbálnám felidézni arcodat,
de túl sok lett hajadban az ősz szál,
mert láttalak egyszer, ahogy sietve valahová
ablakom előtt egyszer elhaladtál,
felidézném még arcod, de annyira más most
nem tudom már miért nem haragszom
ahogy nap mint nap elhaladok a régi lépcső mellett
rendetlen összegabalyodott kis célok felé sietve
nem tudom miért nem haragszom
ahogy zúg a tévé

már nincs sok időnk -

nem akarom hogy láss
ahogy most utoljára az ágyhoz megyek
cipőstől az ágyra dőlök
az alkony csíkozza
ébenfoltosra a fényt a falakon
a tévé zúg
és én nem akarom hogy láss
ahogy a párnába fúrom arcomat
és órákon át az ágyhoz ragadva várom
hogy sírni kezdjek

a tapétán egy kis szem leszalad

és lassan pupillámba kúszik
a baziliszkusz-égbolt

---

A Két Corinna cilusból