Csönddel telített idő –
Elszíntelenedett ég,
didergő csillagok nyárfák hegyén.
Tetszhalott táj.
Dérbe dermedt esték
avar-abroszán
ezüstfehér holdviolák,
borzongó fűcsomók,
fonnyadt kórók.
Temetőjárások hava.
Utolsót sóhajt a levél,
haláltáncra perdíti a szél,
fakó fonákját kivillantja,
itt-ott belecsíp,
aztán sorsára hagyja.
Maradt volna még –
Kopasz ágak közt ökörnyál ring.
Valaminek vége,
valami elkezdődik...
Kíméletlenül teszi dolgát az enyészet.
A hibernált lélek
lassan felenged,
egy ideig még melegszik,
színlelt játékba kezd,
s az üdvhozó decemberbe menekül.
Vajon kitart-e a porcukros karácsonyig,
most, amikor
a bombák füstje mindent elborít?
Bevégzettség előtti káprázatban
piroslanak a csipkebogyók,
hószagú ködsátor alatt
kibontja fehér fejét a krizantém.
Felértékelődik a lét...
(Vajon mennyi van hátra még?)
Szívünkben belenyugvás és rádöbbenés –
Magunkra öltjük az elfogadás
megfakult mezét.
Jeltelen hantokat hordoz a gondolat.
Vérben ázott, lyukas zászlókon
zsoltárt lobog az emlékezés.
Kopjafákra fagy a szózat,
mára elmosódott sok bevésett név.
Tegnapokat idéznek
a tenyérbe temetett arcok,
fejfákra hulló könnyek,
hosszan szóló harangok…
Nem mind szelíd a gyertyaláng.
Imbolygó fényében üszkös árnyak,
felizzanak régvolt, őszi tüzek...
Virággá pattant, bimbózó szabadság,
– amikor jó volt magyarnak lenni – ,
s az elkobzott tavaszillatú remény:
november négy…
Hideglelős hajnalok.
Tankok robaja… Sortüzek…
(miatyánkkivagyamennyekben)
Dallamok derengnek –
Fülünkben elidőz
egy sejtelmes Bach korál,
Mozart halhatatlan Requiemje
és Beethoven
– már örökre-miénk –
Egmont nyitánya.
A rideg síri sötétségben
messzinek tűnik a feltámadás –
Megszólal bennünk az Isten…
2018. november 24.
„Az ősz hozadékai” c. versem átirata.
Saját fotó