ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mottó: Ha életem csordultig tele rosszal: - boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
(Faludy György)

Mint most is. Már egy éve ülök a kerekes székben, és átkoztam azt a percet, amikor felültem arra a motorra, amit sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól.
Még 56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hoztatta el János bácsi, majd érte jön, ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem, s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)
Le sem tettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és …
És három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.
Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán közlekedő sárga villamosnak.
Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekes székbe először és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.
Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka folyamán, hogy nem tudok változtatni a dolgokon, inkább nekem kell megváltoznom. Belülről. Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen erősek a karjaim – tudok majd akár úszni is. Ott van a számítógép is, megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!
Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra. Reggel mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.
Késő éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismerősöket – fiúkat, de főleg lányokat. Végül anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.
„Mit tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A múltról beszélgettünk, Margit néni.” – válaszolta Miki.
„Jól van fiúk, de mára már elég!”
Még sokáig méláztam azokon a dolgokon, amiket felemlegettünk – fiatal létemben is mennyi emlékezni való van a múltamban!
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.
Eszembe jutott másnap a másik barátom, osztálytársam Volga Jancsi. Ő az iskola sakkbajnoka, s nekem mindig jó emberem volt. Üzentem ért, ha tud, keressen fel. Este már itt is volt.
- Jó hogy látlak, öregfiú! – köszönt rám, ahogy belépett a szobámba. – Játszunk? Hoztam a táblát.
Felállították a figurákat, s indult a játék.
- Itt volt tegnap Miki. Tudod, a szomszéd fiú. Későig beszélgettünk – mondtam játék közben.
- Sakk!
- Így jár, aki csak beszél, s nem figyel e játékra.
- Játszunk visszavágót. Előbb azonban mondd el, hogy volt az este.
- Arról értekeztem, hogy Mikivel felemlegettük a gyerekkorunkat, meg a többit. Szóval nosztalgiáztunk derekasan.
- Nincs abban semmi hiba!
- Én mégis úgy gondolom, hogy jobb nekem, ha mostantól mind csak előre nézek. Ami azelőtt történt az már eltelt, s alaposan megbeszéltük Mikivel. Veled a holnapról akarok beszélni.
- Várom…
- Szeretnék a sakkban tovább lépni, segítségedet kérem, gyakorolj velem. Segítesz?
- Ki más, ha nem én!
Illantak a napok, s az elmesportban hamarosan nagy előmenetelt tanúsítottam. Jancsi heti rendszerességgel látogatott, de küldött másokat is, akikkel játszhattam és sakkfeladványokkal is ellátott. Alig telt félév, s már annyira jutottam, hogy háromból egy játszmát én nyertem, vagy legalább is döntetlent értem el.
- Látom, jó tanítómestered van! – jegyezte meg Volga Jancsi nevetve, miután már a második játszmát is feladta. – Nyugodtan benevezhetsz a megyei versenyre. Most kezdődött éppen a válogatás.
- Jó, hogy mondod. Már holnap jelentkezem.
- Látom igazat szóltál, mikor a jövő céljaidat emlegetted!