ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Már napok óta kerülték a csapásokat, ahhoz túl kevesen voltak, hogy megütközzenek az uraság jól felfegyverzett páncélos katonáival. Lépésben lovagoltak, a lovak lábait mindenféle ronggyal kötötték át, nem akartak felesleges galibát. Bátrak lehetnek, de értelmetlenül nem adják az életüket.
Nagyfej koponya mérete alig tért el a többiekétől, mégis ezt a nevet kapta, nem lehet mindenki Dinnyekobak. A bozótosban lemaradt és a vitézhez méltatlan gyávaságot, fogainak többszöri összerecsegtetésével űzte a messzeségbe.
Eléggé ingoványos talajon haladt, kikereste az első hatalmas fát, ahol lova patái már nem süllyedtek alá. Külön örült annak, hogy mohaágyat vetett neki az erdő és még párnát is adott hozzá. A törzs alján egy nagy taplógomba gyűrődött, mintha neki találták volna ki. Hanyatt dobta magát és vitézhez méltón, a nyúlnál is éberebben aludt néhány órát.
A zászlót bal kezébe szorította, kardját pedig - maga mellett végigfektetve - jobbjával.
Közben felsejlett neki a harcos élet kezdete, amikor faluját az ármány felégette és láthatatlan arcokkal kaszabolták az apróságokat, nőket és fegyvertelen aggastyánokat. A férfiak legalább vasvillával hadonászva tértek szebb létre.
Harcban meghalni egész más, ezt nagyon jól tudta. Emlékezett Császártökre, aki úgy három héttel korábban testével védte csapatuk vezérét. Feltartóztatta a nyílvesszőt, hanyatt vágódott és remegő kezeivel ugyanazt csinálta, mint az összes hasonló helyzetbe keveredett. Megpróbálta kitépni magából a nyílvesszőt, pedig annyi hasonlót látott.
Úgy látszik, ilyen körülmények között senki sem mérlegel, olyan, mint amikor az ember fülét cibálják és mindenáron a rángató kezeket szeretné letudni, pedig, ha nyugodtan oldalba vágná az illetőt, legfeljebb vakargathatná cimpáit.
Ezekkel a főuradalmi katonákkal nehéz összecsapni, a sisak egész fejüket védi. Még a legutolsó katonát is legalább sodronying, a többieket páncélzat óv.
A hadizsákmányból mindig össze lehetett szedni ezt azt, meg is próbálták egyszer a csapatparancsnok védelmét, mert nekik nincs fegyverkovácsuk, sem pajzsuk, de a vezér az első kisebb összecsapás után ledobta magáról a mellvértet is, nem lehetett benne mozogni.
Nagyfej a vadaktól nem félt, errefelé esetleg farkasok lődöröghetnek, nagyon ritkán hiúz. Az előbbi kerüli az embert, utóbbi kiszámíthatatlan, de mégis jobban tartott az emberektől.
Pitymallott, a rövid nyári éjszakában hamar ébredt minden, azok akik túlélték és azok is akik jó alvók. Madarak csicseregtek, távolabbról egy meghatározhatatlan ordítást hallott, ami sem hiúzé, sem farkasé nem lehetett. Éppen nyújtózkodni akart, amikor rácsapódott a vitézfogó.
Még nem adott neki nevet, de ilyennel nem találkozott korábban. Azt sem értette, hogyan találhatták meg. Reflexből magasba emelt kardjába az egyik lecsapó belehasalt, hanyatt vágódott.
Ketten is döfésre szegezett kardok markolatát szorongatták. Oldalt, az egyik vasalt vakarózni kezdett. Benyúlt sodronyinge alá, ahonnan a kovászos uborka átható illatát szabadította ki. Ez a régi rozsdásnak tűnő valami, ami ráfeledkezett, egészen mástól volt enyhén vöröses. Valamiben mégis csak harcolni kell...
Nagyfej szétszakadt csizmaszárában még rejlett egy tőr, de sehogyan sem fért hozzá, ezek a szemetek bokáig lehasították a még alig húsz esztendős, kiváló állapotú lábbeli szárát. Persze tudták, hol kell keresni...
Akkor, azon az első, régi faluégetésen, talán jobb lett volna nyugton maradni, elég sokan túlélhették rajta kívül is. De ő nem bírt magával, beállt a Gyűrött kutyák hős csapatába, ahonnan előző este leszakadt, mert a homályban egymást sem látták.
Onnan szökni nem lehetett, a szökevényt, ha bármelyikük megtalálta, köteles volt egyoldalú párbajra kihívni. Ez azt jelentette, hogy kizárólag ilyen helyzetben, hátulról, jelzés nélkül cselekedtek.
Mire azon is végigmorfondírozott, hogy valahol felesége és, mintha gyermekei is maradtak volna - éppen ott abban a leégett, már nevét is elfelejtette, falucskában - bokáit összebilincselték és egész felsőtestét úgy kötötték át, hogy még lélegezni is alig bírt, nem hogy kezeit mozgatni.
Már valódi nevére sem emlékezett. Gyávaság ez, vagy ilyen kutyanyavalya világ? Hiszen ha nem engedik harcban meghalni, nem vádolhatja magát.
Arctalan disznók, legalább a sisakot emelték volna meg, de ezek éjjel, nappal benne éltek, mint ahogy ő maga is a ráfeszült bőr viseletében.
Legalább a lova nyerített volna, de nem tette, úgy látszik, még nála is csendesebben jártak, mert odébb botlott mozdulatlan tetemébe.
Levitték a szekérútra, ahol lábszárközépig dagasztotta a sarat. Egy nagy, sokkerekű, kürtő nélküli szekér után futtatták. A behemót bevasaltak, úgy lovagoltak mellette, hogy ha nem elég gyors békaügetésben, két lábbal felugorva magát halad, felszeletelik.
Hát ilyen volt az az út, ronda és zajos, mert a böfögő katonák, egyik-másika, lovaglás közben csámcsogott egy-egy nagy darab húst, a többiek vagy bort, vagy fakulacsukból vizet nyakaltak, na persze a nyápicabbja. Igaz, ezek a csenevészek is úgy néztek ki, mint egy kétszáz éves tölgy.
Négy óra kínlódás után végre kiértek és vizes árka fölött, meglátta a gyűlöletes várat. A sebtében leeresztett hídon berángatták, és egy külön neki fenntartott, egyszemélyes börtöncellába tuszkolták, ahol rácsukódott a rács. Nekisajtolta a nyirkos falnak, a kövek majdnem bezúzták a hátát.
Megpróbálta figyelni hányszor étkeznek - bár ezek mindig tömték magukat -, onnan sejdítette mennyi idő telhetett el.
Valakinek végül eszébe jutott, hogy parancsra cselekedett és kinyitotta a rácsot. Ő előrebukott, mint a kivágott fa esett el arccal a kőre.
Lelocsolták, így legalább végre ihatott. Aztán ezek a jóravaló emberek a felső testét kiszabadítva a gúzsból, kezeit hátrakötözték és elindították. Milyen érdekes, mennyire mások a csatában! Itt dőzsöltek, röhögtek és még asszonyok is jöttek, mentek a pincében, rendkívül jól mulattak rajta. Vajon miért, hiszen az egész várbörtön egyik fala egyszemélyes beutalóra készült lyukakkal díszelgett, és mindegyikben kókadt valaki.
Remegve, félájultan hallotta, amint csapódik a rács, tehát az ő helyére már fogtak is valakit. Rettenetesen éhes volt. Napokig mozdulatlanul egy helyben állni, még őt is megviselte.
Azt hitte, sosem érnek már a csigalépcsőn oda, ahová vinni akarják. Ám egy váratlan pillanatban belódították, a fal egy odvának tűnő, fojtóan keskeny folyosójába, aminek végén fáklyaláng jelezte, hogy van ott valaki.
Ez lehetett a vár legbiztonságosabb helye, valószínűleg iszonyatosan vastag falakkal. Jobbra és balra ajtók, talán inkább lyukak helyezkedtek el, valószínűleg a várúr pereputtyának lakosztályai. Közeledtek az árnyjátékot kezdő fáklyatartóhoz. A falak folyamatosan szűkültek, a végén már egyenként is alig tudtak elpréselődni.
Három felvezető marcona előtte, mögötte még néhány.
Mély meghajlással jutottak be a vár urához. Muszáj volt meggörnyedni, annyira alacsony és szűk volt az ajtórés. Arasznyi széles gerendákból készült, teli vasabroncsokkal, de még három métert horzsolódtak az odúban előre, amikor egy ugyanolyan, faltörő kossal is nehezen áttörhető gerendaajtón át bejutottak, és végre felegyenesedhettek.
- Nagy jó uram, meghoztunk egy lázadót!
A nagy jó úr, egy kőkemény, hatalmas, trónszerű széken ült asztala mögött, mint egy irodai főnök, bár a betűvetést messze elkerülte. Rászegecselt mellvértje tele volt horpadásokkal, a sisak pedig talán ránőtt a fejére. Alkarközépig nyúlott fel a kesztyűje, amellyel odavágott tömör asztalának tetejére. Még csak nem is puffant a keménységtől!
- Te beste eb! Milyen feladatot is kaptál?
Sziszegte, mint egy hüllő.
-Nagy jó uram, három hétig üldöztük a Gyűrött kutyák csoportot, de lehetetlen volt őket elfogni. Kémjeink hol innen, hol onnan jelentettek, de mire odaértünk, hűlt helyüket találtuk. Ezek gyávák a kitaposott utakon és ösvényeken haladni, nagy jó uram. Mindenkor a sűrűben találtunk bugyolált patanyomokat, ám ezt az egyet sikerült elcsípnünk. Előbb ott helyben fel akartuk szeletelni, ám a parancsod értelmében eléd hoztam, mert értékes információkkal szolgálhat.
Nagyfej, még belépése pillanatában érzékelte, hogy egy csapóajtóra állítják, el is gondolkodott, hogy a kényelmetlen pillanatban, vajon szabad helyre, a várudvarba, vagy valami olyan mélységbe esik, ahonnan már ki sem kell takarítani.
- Gyáva alak ez itt – sziszegte a jelentést tevő.
Nagyfej, a többnapi vízhiány és legyengültség kapcsán képtelen volt elegendő nyálat összegyűjteni, egy “pö” hangot tudott csupán kiadni.
El is csodálkozott a mocskos, szoborformájú vasalt. Talán egy némát hoztak elé?
- Te ott! Állj félre!
Nagyfej, az ablaknyílást nézte, igen keskeny volt. Talán jobban jár, ha kiveti magát, igaz, a valószínűtlenül vastag falakon csak kúszva juthatott volna ki.
Félreállt.
- Lépj elébem, Zsönge Donga!
Zsönge Donga állt, majd jobbra, balra nézett sisakrostélya alól, aztán megtette a lépést. Valami kattant és elnyelte őt a padlózat. Sarkával és kezeivel próbált a zuhanásból fékezni és csak nagyon hosszú idő után hallatszott fémes becsapódása.
- Visszaállhatsz, gyáva idegen!
Ekkor, Nagyfej, ha mást nem, elől lötyögő fogát egy “pö” hanggal telítve, nyelvével átrepítette egyenesen a kényúr orrlukába. Az dührohamot kapott, két kézzel tépte volna fejéről a sisakot, ám annyi egymással töltött év után nem volt könnyű a feladat. Hajzatának jó részét is leemelte fejéről.
Előbb az asztalhoz csapdosta a sisakot, majd teljes erőből lerántotta kezeiről a harci kesztyűt, ezekből is kiszórt némi szénporra emlékeztető szutykot. Ím, néhány esztendőre elvégezte a tisztálkodást is, majd repedezett, fekete végű mutatóujjkörmével előpiszkálta a becélzott fogat.
Lába, a pedál felé indult, ám visszahúzta.
- Darabcsap – mondta füstölgő fejjel, miközben, a még mindig igen bőven hajjal bélelt sisakját visszatette rendelkezésszerű helyére, össze-visszakunkorodó szakállas, igencsak megráncosodott, fehér szőrzetű fejére.
- Darabcsap, ennek a mihasznának vágd kettőbe a fejét!
Darabcsap nagyon előrelátó katona volt, mert kardján, buzogányán, lándzsáján kívül, valahogy még egy bárdot is magával cipelt gyalogszerrel. Lovon is természetesen, ott zászlót is hordott. Csak az nem tudható, miképpen váltott csata közben az éppen megfelelő harci eszközre.
-Nagy jó uram, lefelé, vagy oldalt kívánod?
- Rézsút!
Megemelte bárdját. Nagyfej, a lobogó fáklyák sejtelmes árnyékot keltő fényében látta, amint lendülni készül, ám abban a pillanatban, a szűk ablakrésen egy nyílvessző repült be és nyakszirten átdöfte, az immár majdnem hősi halott bárdforgatót.
Még egy kicsit elvacakolt a nyílvesszővel, ugyanazt csinálta, amit másoktól látott, aztán elvágódott, mint egy rönk.
- Suhancsa, vágd el a bitang kötelékeit, old el a bilincseket és Zsönge Donga után lökd a csapóajtóra!
Ekkor berepült a második nyílvessző is, ami épp Suhancsa orrát szúrta át. Ő okosabb volt, két felől törte el, így egy ronda forradással megúszta.
Remélte ő.
- Emberek, kik ezek a bolondkodó gyakorlatozók? Töpredék, kússz a nyíláshoz!
Töpredék bemászott az ablaklyukon és hátrakiáltott.
- Nagy jó uram, csata van lent! Betört a Gyűrött kutyák csoport.
A nagy jó úr, hátul segített Töpredéknek, vasalt csizmáját megnyomta és az kirepült, becsületére legyen mondva, szép csendesen, beletörődve sorsába.
Nagyfej várt, szerette volna hallani a puffanást. Igen sokára sikeredett, tehát nagyon magasan vannak. A róla átmenetileg megfeledkezett kényúr, balján logó tokból kirántotta tőrt és megszabadította őt az életkín további keservtől.
Még meg is sajnálta, mert pocsék tapasztalása lehetett, rosszabb, mint egy darabos sziklán ülni. Végre megnyugodott ez a nagyon nagy hatalmú uraság.
Hamar tanult, ugyanúgy előrelódította, mint előtte amaz Töpredéket, majd az asztalt megkerülve, a trónszerű kőkeménységre ült. A megmaradt marconák, egyenként rohantak fel, ő pedig hamar rátalált a csapóajtó pedáljára. A tehetetlenségtől egy sem bírt megállni, egymás után zuhantak alá.
Az szél mellett, egy hatalmas korsó bort tárolt, másik oldalon aranytálcán nagy darab húst. Először magába locsolt annyit a finom nedűből, amennyit csak bírt, majd tépett néhány jókorát épen maradt fogaival, kimászott a kellemetlen emberi sorokat magába szorító ablaknyíláson.
Igen, tényleg az övéi voltak! Rögtön észrevette, hogy a túlsó oldalon a bástyán, bizonyos távolságra, minden mozsárágyú mellett kanóc és lőporos hordó várja a dolgát. Valahogy visszakínlódta magát, leemelt egy fáklyát, majd arra ügyelve, hogy fejjel előre ki ne bukjon, felsőtestével kilógott a szabadba. Jó célzó volt, az orrba foglövésről is látszik, átsuhintotta a túlsó oldal legközelebbi hordójára.
Egy darabig nézte, hogy nem történik semmi, majd szomorúan visszamászott. Jól tette, mert abban a pillanatban, minden veszedelmet kirekeszteni vágyó robbanás lángnyelvei csaptak be. Újra visszamászott, az állványzat gerendázatából egy éppen úgy esett, hogy, vagy lezuhan, vagy átmászhat a megrongálódott túlsó falra.
Átjutott! Futva, mint kiálló zászlókat állított a hordókba egy-egy fáklyát és lehajította őket a csatázó várudvar közepébe, ahol a robbanásokat követően, akkora káosz kerekedett mint még soha.
Az utolsó ágyút el is sütötte, ilyet még sosem csinált életében, ezt is ki kell próbálni, ha már újjászületett.
Egymásnak ellentmondó ködjelek szakították meg a csendet. Visszavonulást és támadást, menekülést és minden egyebet jeleztek. A vasasok elkezdték kaszabolni egymást, majd leengedve a kaput, hanyatt-homlok kivágtattak.
Ellovaglás után, még egy utolsó nagy mutatványt eszközölt Dönge, a Gyűrött kutyák nagyja, aki látva, hogy egyik páncélos helytelen buzogányhasználat után munkahelyi baleset áldozata lett, odasietett. A vértes, teljes erőből csapta láncos fegyverének nagy bütykét egy asztal gerendalapjába, amely beleszorult. Megfeledkezve a belső hadiállapotokról, elkezdte ráncigálni. Ekkor érte őt, előrehajolt állapotában vértjének hézagjába az oldalról jövő végleges átsegítés.
Majd Dönge, asztalostól felkapta a fegyvert, és bemutatta milyen láncos buzogányra akadt tölgyfaasztallal kivédeni a felé suhanó nyílvesszőket, mert a túlsó falon, a néhány ott rekedt még elevenen suhogtatta. Kilőtt nyilaik zöme sajátjaikat birizgálta meg, mert az összeeresztéseknél a páncélzat meglehetősen érzékeny, csupasz bőrfelületet hagy parlagul. Ezek a nyílvesszők, hogy, hogy nem az amúgy igen kis védtelen területű részeken zubogtak be.
A robbanás füstölgése lassan felengedett, ekkor jöttek rá, hogy hatalmas túlerő áldozatai. Még mindig rosszul láttak, főleg a sisakrostélyok berozsdásodott réseitől. Nem is sejtették, hogy alig huszonöt-harminc, gyengén felfegyverzett elől menekülnek.
Dönge, csizmatalpát az asztallapnak szorította, és kirántotta a fegyvert. Úgy döntött, bumerángjelleggel használja, pedig halvány fogalma sem volt, hogy valahol a világban, mások ilyen, fegyverszerű görbebotot dobálnak. Megpörgette a feje körül a nyelénél megragadott kovácsolt láncú, tüskés vasgolyót és egy félholdszerű pályán repítette a túlsó bástyára, ahol becsületére legyen mondva letarolta az íjászokat. Tény, hogy a fegyver innentől kezdve már nem bumerángként viselkedett, nem szállt vissza hozzá.
Mikor az utolsó látható lovas is kirobogott a leeresztett várhídon, kihúzta a csörlőt tartó vasat, amelynek következtében a hatalmas védőrács alázúdult, majd a másik oldalon elhelyezkedő, falba erősített hajókormányhoz hasonló tekerővel felhúzta a hidat. Megdöbbent, azelőtt ilyesmivel nem próbálkozott, sokkal könnyebben ment, mint gondolta.
Már majdnem füst nélküli volt az udvar. A Gyűrött kutyák parancsnoka utasította embereit, hogy a várbörtönből mindenkit engedjenek ki, illetve a biztonság érdekében feltétlen állítsanak be minden egyes egyszemélyes lyukba, egy-egy várkapitány rokont. Nem lehet bízni a hűségnyilatkozatukban, talán néhány hét, néhány hónap után...
Az asszonyokat ne molesztálják, mert annyi ránc- és lokniba suhognak szoknyáik, hogy kiszámíthatatlan, hány tőrt rejtenek, ráadásul rendkívül jó stratégák, hagyják magukat egy darabig, és amikor magáról megfeledkezik a nem annyira vitéz, derékmagasságban oldalba bökik, így az derekasan lerogy és befejezi felszabadító pályafutását. Minden ács, kovács, takács, szakács és egyéb mesterember keze munkájára szükség lesz, mert ezentúl övék a vár.
Nagyfej odarohant és átölelte parancsnokát, aki ekkor döbbentette meg az elmúlt néhány napban a legmélységesebben. Kiderült ugyanis, hogy
ő egy dezertőr, akit csak azért nem döftek eddig hátba, mert bizonyos segítséget nyújtott a bizonyosan vesztes csata megnyeréséhez.
Ezért odarendelte Tegretket, Hurkosat és csak annyit mondott.
- Hurok.
Teretek, néhány másodperc alatt elkövette, a hurkot átdobta egy gerendán és a karja már lendült is volna, amikor Nagyfej - fel sem ocsúdva a hirtelen és váratlan kivégzéstől -, odakiáltott.
- Parancsnokom, szólni szeretnék! Elveszítettem nyomotokat, nem megfutamodtam, mint látod!
- Ezt bárki mondhatja, én egyetlen Nagyfejem és Teretek, a legjobb barátod is tisztában van ezzel. Mondd, mit óhajtasz himbálózásod előtt? És aztán, mert ilyen kegyes hangulatban vagyok, meghallgathatod Teretek csomócsináló üzenetét is.
- Felkorbácsoltad a kíváncsiságomat vezérem, ha kérhetném előbb a hurkos Teretek mesélje el, a már százszor hallott történetét, azután szólnék.
- Ám legyen. Mondd hát, Teretek!
- Az történt vezérem, amit már nagyon sokszor elmeséltem. Tizenhét év gályarabságra ítéltek és az első nap rájöttem, hogy tizenhét napot sem fogok kibírni belőle, pedig látjátok, mekkora darab bivalyerő vagyok. Az az evező huzigálás nem nekem való, sokkal jobban szeretem a kardot, nyilat és buzogányt, és van valami, amihez apró kölyökkorom óta nagyon értek. Ez akkor nagyon jól jött, mert, már éppen azon gondolkodtam, belerúgok egy mellettem elsétáló katonába, hogy szúrjon le, mert köztudott, hogy a gályán nem lehet kibírni több, mint egy-két esztendőt. Olyanról, aki tizenéveket kapott és lesétált volna egy kikötőbe, sosem hallottam. Sőt, sokan a két-három évet sem szárazföldi eltávozással fejezték be. Ám odébb megláttam egy végtelen tehetségtelenül matató, köteleket tekergető szerencsétlent. Bár katona volt, hozzám képest tehát mindenképpen szerencsés... Később kiderült, hogy ő volt a legjobb csomókötő, ám én a kákára is tudok. - Olyan, de olyan hahotába kezdett, mintha életében először hallotta volna hatalmas hóbortos társát, majd miután neki is olyan fogazata volt, mint mindenkinek - himbálózó zongorabillentyűkre emlékeztető , röhögés közben megmutatta és folytatta - Odaszóltam neki: Taknyos! Ő, habozás nélkül kikapta tokjából a tőrt, gondoltam, “elég fájdalmas, de legalább nem kell itt sínylődnöm”. Odajött, valami átfuthatott rajta - ki tudja, az embernek néha vannak szerencsés pillanatai -, elvágta a kötelékeket és azt mondta: “Nemember, evezőmozgató, ha nálam gyorsabban megkötsz egy csomót, visszaülhetsz az izomfejlesztő kényelmi helyedre, ellenkező esetben...”. A képembe nyomta a tőrt, majd elkezdte vele piszkálni a fogát. Láttam, hogy le vannak dobálva a kötésre készülő csomók. Mire tőrének hegye beteg fogát érinthette volna, tizenhetet kötöttem meg. Ekkor, egy darabkát levágott a nyelvéből, ettől nagyon felderült. Elkezdett röhögni és lenyomott a kötelek mellé. “Mától kezdve te vagy a csomózó!” Átrendezték a gályázók pihenőprogramját, de azok nem örültek neki - megint röhögött egy zongorásat -, és tizenhét év után, egyedül én voltam az, aki kövéren, vidáman szabadult. Nem is jelentették sehol, mert nem szerették a sokáig nyeszlődőket, a végén inkább hátráltatták a hajó haladását. Hú, de rossz volt! Tudjátok, a katonák - személyzet vagy mi, olyan matrózszerűek, mind fegyveresek -, jó gyakran, néha évente kétszer, háromszor is pár napra szárazföldet érhettek. Mi még a legnagyobb viharban is ott himbálóztunk az altatót ringató habok között. Három hétig szenvedtem, aztán visszaszoktam a földi mozdulatlansághoz. Na még ezt elmondom...
- Nem, nem mondasz semmit, köszönjük az előadást! Ugye örültél Nagyfej?
- Jaj, nagyon főnököm...
- Hallgatlak, mit akarsz?
- Főnököm, vezérem, parancsnok! A vitézek csatában halnak meg, ha halni kell, legalább ne eb módjára legyen! Sokat segítettem, ha nem mászok át abból a lyukból arra a bástyaállványzatra, mind holtan feküdnétek szerteszét, ki hanyatt, ki hason, ki oldalt, mások több darabban.
- Tudjuk. Egyáltalán honnan vetted észre, hogy itt vagyunk?
- A nyíl megszakította a benti diskurálást, ketten is úgy döntöttek, hogy mély fejest ugranak. Na erre csak Pengőhúr képes.
- Ráhibáztál.
- Nem tudom hogy csinálta...
- Fellőtt az ég felé, a húrt egészen gyengén húzta meg, majd a nyílvessző irányt változtatott, és az innen szinte láthatatlan lyukacskán, ezek szerint egész eredményesen bejutott.
- Igen főnök, egy nyakszirt és egy orr bánta.
- Értékelem tetteidet, egyszer - talán máshol, más körülmények között, egy egészen más világban - majd elmeséled mi történt ott, abban a szobában. Egy ilyen kihágáselkövetőknek, mint te, egyszeri, kegyelmi csatába hullást ajánlok. Ide gyere mellém és arra nézz!
- Jé, az az Erpes vár lenne? Ilyen közel van?
- Igen, állandóan egymást eszik. Valószínűleg a vértesek is arra lovagoltak el, ám akkor már az elmúlás állapotába estek lovaikról. El kell foglalnunk!
- De éppen most jutott a kezünkre egy vár!
- Nem számít, az is kell nekünk! Majd összeszedjük az aranyat, meg mindent és hazavisszük a falunkba.
- Főnök, te emlékszel a nevére? Én már nem...
- Úgy hívták, hogy Kisfalu.
- Az a baj, hogy majdnem minden falut így neveznek. Emlékszel merre kell hazamenni? Én arra sem...
- Semmire sem emlékszel, én mindenre! Ez kettőnk között a nagy különbség. Nos, mi a többiekkel a sziklaoromról lepjük meg a várvédőket, ehhez el kell terelni a figyelmüket és ugyanazt a taktikát folytathatjuk, amit te itt. Rájuk durrantjuk a puskaport, még lövöldözünk is egyet-egyet minden mozsárral. Ők egymást szétnyiszálják, egy részük talán elmenekül erre, tehát néhány embert hagynunk kell, hogy ágyúzzák és nyilazzák le őket.
- Mi lenne a teendő?
- Mikor négy bagolyhuhogást és egy nagy füttyöt hallasz, a keleti és nyugati, illetve déli oldalon három-három emberrel, elkezdtek lármázni. Ütitek a pajzsotokat - kaptok egyet-egyet fejenként - és nyilaztok. Szürkületkor csináljuk az akciót, amikor azt hiszik, hogy egy hadsereg támadta meg őket. Így válhat be tervem, és attól a naptól én leszek a nagyméltóságú, főkegyelmes úr... Jaj, ezt gyorsan felejtsd el! Segíteni akarok a mieinken!
- Értem, parancsnok és megértem. Vállalom!
Elkövetkezett az este, az akció lépésben indult, lovak nélkül, szép csendesen. Nagyfej elárulta a többieknek is, hogy ez galádság velük szemben, tehát jogosan teszik, amit tesznek. A négy huhogás és egy fütty után, olyan csendbe maradtak, mintha nem is élnének, ám a sziklafalról lelendülők már visszamászni nem tudtak. Mintegy két-három percig kisebb zümmögés és csattogás hallatszott bentről, aztán egy erősebb. Órákig hallgatták, mire rájöttek, hogy ez utóbbi a vár védőnek horkolása.
Nagyfej, természetes főparancsnokként dirigálta vissza a csöppnyi sereget, és amint beért a vályogudvarra, közhírré tette, hogy innentől kezdve ő a nagy jó úr. Az asztalos és kovács hajlandóak voltak elárulni a még rejtőzködő páncélos sunnyogókat, akiket egészen kis veszteség árán semmivé tettek.
Nagyfej beköltözött a szűk odúba, az elődvezér pereputtyát meghatározatlan idejű biztonsági várfogságra ítélte. Az asszony nagy lojalitásról tett tanúságot, mikor azt mondta, hogy mázsás kő esett le szívéről urának elvesztése után. Őt meghagyta, bár éjszakára odúrezidenciájába lakatolta. Hamarosan kiderült, hogy a pereputtya sem ölelgette szimpátiájával a repülni megtanult várurat, ezért bizonyos biztonsági láncok díszviselete mellett, szabadon jöhettek-mehettek.
Az asszonynép veszedelmes, mindenhol tőröket rejtegetnek, azt sem lehetett pontosan tudni ki férjezett és ki hajadon, ezért embereit ő is tartózkodásra utasította, majd beült és azzal szórakozott, hogy nyomogatta a pedált. Közelről megnézte a szerkezetet. Igen erős rugója a zuhanás pillanatában visszacsapta, és alulról megtámasztva ismét szilárd talajt jelentett bárkinek. Szőnyeget tett rá és eldöntötte, állandóan használni fogja az ellenszegülőkkel.
A kováccsal csináltatott megfelelő számú fegyvert és, mert az boldogan árulta el a fegyverraktárak helyét, kinevezte főkováccsá. Ez dupla porció élelmet jelentett az amúgy is dupla porcióhoz, tehát négyszereset. Nehéz munka a kovács munka.
Bemászott az ablakba és egy vékony álcával kívülről láthatatlanná tette, ugyanezt csinálta belülről is, azt hazudta, hogy befalazta, nincs többi ki, illetve beesési veszély. Majd a várban tartózkodó, fegyverforgatásra is alkalmas férfiembereknek felajánlotta a csatlakozást. Így, hirtelen kisebb hadserege lett.
Magára szegecseltetett egy mellvértet és egy soha le nem vehető sisakot préselt a fejére. Akkorra, mindenki hasonló óvóruhában járkált. Az a lobogó kis falu, ahonnan a Gyűrött Kutyák becsületes szervezete megalakult, teljesen elpárolgott emlékezetéből.
Előbb el akarta foglalni a másik várat is, mert úgy az igazi, aztán külön békét kötött, olyan rókafélét, jókora előnnyel a másiknak, ők pedig nekiálltak a fosztogatásnak. Egyik falut égették fel a másik után, majdnem mindig éjjel, a kezdetekre pedig már nem is emlékezett, mert nem akart.
Egy ilyen alkalommal, visongás közben ismerős hangot vélt felfedezni. Vajon hogy hívták a feleségét? Nem emlékezett... Csak döfött és vagdalkozott, neveket hallott és sikongást.
A fáklyák ijesztő, vasalt lobogást vetettek mindenre. Égtek a szalmatetők és az a hang, még mindig úgy kiabált.
Igen, ez az ő felesége! Tehát, most éppen a, hogyishívják faluban vannak, ahol valamikor, valakik összeálltak, de nem akart emlékezni miért.
Az asszonyt egy sötét zugban taszította odébb, és bár addig meg sem szólalta, de megmaradt fogai közül kiszűrte, “ott maradsz!”.
- Jé, Körtefülű hangját hallom...
- Nem beszélsz, asszonynép, mert... – suhintott kettőt-hármat a kardjával – most pedig beszedjük, ami nekünk jár!
Raboltak, már kisebb ormokban álltak az odatornyosított kincsek a vár rejtett termeiben. Egy negyed tallért is elvittek! Megszokták, hogy mindig vannak megbúvók, "gyávák", akik félnek odaadni, ami nekik jár. Az életüket is!
Fáklyát lobogtatva indultak neki a keresésnek. Sosem értette, honnan tudja, de mindig ráérzett az irányra és állandóan megtalálta a szökevényeket, akikből egy-egy talán kimentette magát valahogyan az erdők, mezők mozdulatlan sötétjébe, míg a csörömpölő, dobogó sáskajárás odébb nem haladt, de ők voltak a boldog kevesek.
De furcsán viselkednek! Ezek támadnak, ilyennel még sosem találkozott. Á dehogy, most oldalra futva menekülnek. Sarkantyúkat ló oldalakba mélyesztve vették őket üldözőbe. Egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el... Mellette, Baromhegy odaröffentette.
- Szóval még mindig az öreg taktikáját folytatják, s lám működik!
Nagyfej pillanatok alatt végiggondolta a régmúlt eseményeit, mert hajdan ez volt az ő külön titkuk, vagy cselük... Emlékezett arra az ocsmány, sötét estére, amikor tulajdonképpen a koromfekete, árnyatlan, szurkos közegen kívül rekesztve minden szépen világítót.
Tudták, hogy támadás várható, ezért a falut félrehagyva a dombtetőre mentek, ami egy tenyérnyi fennsík benyomását keltette.
Aztán, mert övéik többet értek minden önsajnálatnál, ötvened magukkal elkezdték a csatazajverést. Kurjongattak és a tőlük telhető legfélelmetesebb csatakiáltásokat eresztettek a szélbe. Igaz, mikor meglátták a fáklyákat, átmenetileg magasabbra állított bátorságmutatójuk jelentősen megingott.
A lovak patáinak dobogásától, a környéket mintha földrengés rázta volna meg. Minden egyes lovas kezében egy-egy fáklya lobogott, így az éjszaka vakságát, ez a nemvárt kivilágítás váltotta fel, ami beterítette az egész horizontot.
Onnan fentről, nem csak a feléjük közeledő csapat szélességét, de mélységét is láthatták. Megszámlálhatatlan, mint égen a csillag, annyi fáklya lobogott.
Nem derült ki, hogy minek okán, de szinte egy csettintésre szálltak szét a felhők és világosodott meg, az addig szorgosan rejtegetett Hold a környéke.
Közeledő ellenségeik - akiknek lovai is szügy, fej és testvértet viseltek - a poroszkát már vágtára fogták. Ők maguk mázsányi vasban véltek teljes védelemre. Hatalmas dárdák és majd két méteres kardok meredtek előre.
- Támadás!
Kiáltotta a kis, szakasznyi rongyoska parancsnokféléje. Inkább olyan falufőnök lehetett, már csak az égő, szalmafedeles kunyhók áldozatai jártak a fejében.
- Utánam!
A többiek nem akartak mozdulni. Majd odafordult és néhány jelentéktelennek tűnő, idegennek valószínűleg érthetetlen eligazító szót mondott.
Botjaikkal, egy emberként kezdtek rohanni az ellenség felé, majd, mikor azok sarkantyúikat lovaik oldalába mélyesztve fokozták a tempót, mert nagyon szerettek volna a győzelem hősiességében lubickolni, "Most!" kiáltotta a főnök. Menekülést színlelve iszkoltak, a bal felé elterülő, nagy, füves mezőn át.
Alig kőhajításnyira tőlük, már érezték ellenségeik a kaszabolás mámorát, amikor a csak az általuk ismert, nagyon keskeny szakadék oldalán, mindahányan lecsúsztak. Ki ebbe, ki abba kapaszkodott, néhányan - mert áldozatok nélkül nincs csata -, az éjszaka tapinthatatlanságában a mélybe zuhantak.
Váratlan körülmény ez, a zsombékos, sziklák nélküli dombvidéken. Senki nem számított kanyon jellegű, mély szakadékra, fékezni sem volt idejük. A lovak a pofavérttel még nyeríteni sem tudtak, csak kalimpáltak lábaikkal a levegőben. Talán szerettek volna megtanulni repülni... A váratlan instabilitásban, egymás után potyogtak le a fegyverek.
A vasba öltözött marconák, tán nyelvükre haraptak. Már világított a Hold. Egyik-másik szakadt, rongyos féloldalról figyelte a nagy repülést, és a hősködők - talán szabályzatba foglalt elvárás alapján - meg sem szólaltak. Csak a negyven méternyi mélység csörömpölő nyekkenései verték fel a repülés csendjét.
Nem kellett külön irányítás, parancsszó nélkül kapaszkodtak vissza a tetőre, és némán ballagtak, a jó száz méterrel odébb fekvő gyalogösvényhez, ahol nagyobb baj lehetett volna, mert a vasasok, csupán két-három métert zuhantak volna.
- Most szedjük össze mindazt, aminek hasznát vehetjük, dárdákat, fegyvereket, vérteket, páncélzatot, kardokat, és a következőkben, minden előrelátható támadást ugyanígy igyekezzünk visszaverni. A mieinket gyűjtsük össze és induljunk hazafelé!
Mondta a bogáncsokkal teli szakállú, őszülő főnök.

Nagyfej, már repült is a semmibe.
- No, elég a nosztalgiázásból, várúrként kell lezuhannom, vagy nem?
Vajon estében, amikor jó páncélossá válva odamorogta, hogy illene már csendben maradni zuhanás közben, egy picit elgondolkodott egykoron kiadott parancsairól? Vagy arról, hogy kiegyengettette az előd mellvértjét, s azt kifordíttatta, mint egy jó köpönyeget és egy írástudó vésnökkel még bele is gravíroztatta, "kutya voltam kis hülye falu védelmében, de még időben kinyílt a szemem valódi kutyává lenni. Éljen Köpönyeg, a fordított, mától ez a nevem!"
Esetleg mégis megbánta azt, hogy nem használta elég hosszú ideig a csapóajtót... Pedig olyan jó játéknak találta, és a begyömöszölt ablakon is újra, meg újra kijuttatott egy csomó páncélba átvedlett vitézt. A hitét is szétfaragta, amikor az előző kényúr asszonya mellé még négy-öt ágyast rendelt magának. Az egyedüli, végig gerinces Teretket, a nagy csomózót, örök csomózásra ítélte. Valahol, már nem ezen a világon, talán mégis nála szebb helyen, mosolyogja meg a gályán tanultakat.

Az oldalra kapaszkodottak lassan visszamásztak, egészen megszokták, már szinte sosem volt veszteségük. Körülnéztek és Lábtyű odaszólt Krákogónak.
- Ilyenekkel én sosem találkoztam, ezek beszéltek, de legalábbis mormogtak, vagy tudom is én mit csináltak. Nem érdekes, a lényeg, hogy anyánkban még mindig tartja a lelket apánk hősies távozása a felkelők közé, hiszen tudja, hogy értünk harcol, azért, hogy egyszer egyetlen ilyen lovagtól se kelljen félnie szerte a világon.
- Mekkora nagy lehet a világ, vagy milyen pici, el sem tudom képzelni, még három faluval odébb is folytatódik... Egyszer voltam addig!
- Láttam, hogy anyámat megtámadta egy páncélos, de sikerült biztonságos helyre menekülnie.
- Ha nekem ilyen lovagos apám lenne és nem tudnám, hogy becsületes, a zsarnokság ellen küzdő, nem is tudom mit csinálnék!
- Nézzétek, Bekerekedett! Másik csapat jön, azt hiszem ég a falu!
- A falú nem éghet, tudod, hogy minden házat felgyújtottak. Ilyenkor gyakorlatilag újra kell építkeznünk. Ennyire erős fáklyái senkinek sincsenek és mekkora csapat! Az egész láthatárt átfedi.
- Nem hallok lódobogást.
- Én sem! A fáklyák imbolygó fényét sem vélem felfedezni.
- Testvérek, tán éjféli napkelte van? Lángol az ég, megvakulok!
- Mindent átfed a vakító fényesség! Már itt van felettünk, s lám, a szakadékra nehezedik. Talán ki akarja világítani, mementót állítani a rablóbandának?
- Nem. Úgy vélem, éppenséggel minket melenget át.
- Akkor hajoljunk meg, mert valami olyasmi történt, amit csak a káplán úrtól hallottunk a templomban. Holnap elmeséljük neki.
- Tudjátok mit? Inkább tartsuk meg magunknak és ki-ki mondja el otthon a családjának, hogy nem vagyunk egyedül. A felszabadítók életük árán is próbálkoznak, de náluk sokkal magasabb, a legmagasabb öleli át a falut.
- Nem is sejtettünk a mai támadásról, különben elrejthettük volna azokat, akiktől holnap búcsúznunk kell. Reggel összeszedjük a zsákmányt és elrejtjük a Soponkai erdő nyolcadik vízmosásának tetején, a legnagyobb bükk gyökerei közé.
- Ezt úgy mondod, Bekerekedett, mintha a többi zsákmányt nem oda rejtettük volna.
- A vérteket hagyjátok lent, a sisakokat is - bár a kovács jó patkókat csinálna belőlük -, csak védekezésre alkalmas fegyvereket hozzatok fel!

Nagyfej csuklója fölött még látható volt az odatetovált, egybeforrott pitypangok nyoma, fiai rádöbbentek, hogy apjuk sem őket, sem anyjukat nem védelmezte.
Otthon meghozták a döntést és mind a ketten megalapították a Gyűrött Kutyák szabadcsapatot. Kiástak annyi fegyvert, amennyit csak tudtak és húsz szökevénnyel nekiindultak. Nem akarták elkövetni újból ugyanazt a hibát, ezért egymásnak tettek visszavonhatatlan fogadalmat. Aki szökni akar, vagy próbál, már nem tartozik közéjük, páncélosnál is rosszabb, végezni kell vele.