Hagyd magamra zárnom az éj ajtaját,
- az ezüst kulcsot vidd, Neked adom -
hogy megérintsen a messzeségen át,
a káprázóan szép csillagvadon.
Hol reszkető mécsek fénye simogat,
- éltetve még szunnyadó tüzemet -
s ahol tán már a magány mérge nem hat,
találjon rám egy messzi, szép üzenet.
Lehet semmitmondó szó, vagy egy emlék,
egy jel, mi átszelte a végtelent,
vagy egy pillanat űrcsend, nekem elég,
csak dobbanjon meg a szív idebent.
Hallod, téged sóhajtlak, április!
Te ébressz, s nem baj, ha a csók hamis…