"Megállsz fölöttem
napom árnyéklón,
önmagukba dőlnek
a percek.
Lábamnál kavicsok
legyalulva,
elesem én is.
Fönn égi tájakat
uraló józanság-ének -
falaim beszakítva.
A távozó homállyal
megyek én is.
Nézz rám: lassan
fogyatkozom
a testem udvarában,
s eltűnő Hold leszek."
Mikor ezt írtam (ezer éve), távolibbnak
tűntek az ég fölötti vizek. Azért csak
tekergettem a nyakam fölfelé, és
hunyorogtam is nagy igyekezetemben,
hadd lássak mégis valamit: ott volt
a köztes ég, én meg alatta, meghatódva,
ahogy kell, míg visszaolvastam a soraim.
.