Mozdulatlanságba révedő kopár fák alatt
a halál fölött ezernyi virág,
s a kékség ragyog, mint a legszebb nyár.
Hogy teszed ezt, Isten,
a szürke ködöt hová űzted
megszépíteni az emlékezést,
honnan az erőd ráncos arcáról az ősznek
letörölni a megnyugvás könnyeit?