ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A bombázások céljai

Clinton a rambouillet-i ultimátumot így tálalta fel szerbeknek: „A NATO szövetségesek támogatják a szerb népet abban, hogy Koszovó az országuk része maradjon”, majd hozzátette, hogy az egyezménynek „garantálnia kell Koszovó minden polgárának a jogait, függetlenül attól, hogy szerb, vagy albán”. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen egyezmény a tárgyalóasztalhoz kényszerített felek egyikének se kellett. Míg az albánoknak keveset ígért, a szerbektől sokat akart elvenni, mivel joggal feltételezhették, hogy az egyezmény valódi célja Koszovó Jugoszláviától való elszakítása. Valószínűleg az albánok is csak azért írták alá, mert bíztak abban, hogy a szerbek viszont nem teszik ezt, amiért is a NATO majd kibombázza őket Koszovóból.

Ma már tudjuk, hogy az amerikaiak számoltak is a szerbek visszautasításával, és azzal, hogy a bombázások megkezdésére az albánok tömeges kiűzésével fognak válaszolni. (John McCain szenátor 1999. április 12-én így ír erről a TIME hasábjain: „… Most azt mondják az amerikaiaknak, hogy a(z) (Clinton) adminisztráció teljes mértékben számított arra, hogy a szerbek meggyorsítják az etnikai tisztogatást Koszovóban, ha a bombák elkezdenek potyogni…” )

Katonailag teljesen érthető eljárásról van ugyanis szó. A KLA olyan hadviselő félként jelent meg, amelynek hátországa Koszovó, szövetségese pedig a NATO. A spanyol polgárháborútól kezdődően a hátországban élő polgári személyek is gyakran katonai célpontok voltak. Íme néhány példa:

1937. december 12-én a japánok elfoglalták Nankingot és ott vérfürdőt rendeztek. Közel 200.000 ártatlan lakost, -köztük az asszonyokat, gyerekeket is – mészároltak le. Hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, a japán katonák abban versengtek, hogy ki tud a kardjával egy nap alatt több kínait lefejezni. A katonák között többen voltak, akik napi több mint száz áldozattal dicsekedhettek.

1944 júliusában Winston Churchill a vezérkari főnökéhez, Hastings Imay tábornokhoz intézett emlékiratában a következő embertelenséget veti fel: „ eláraszthatnánk gázzal a Ruhr városait, és sok más várost Németországban olyan módon, hogy a lakosság többsége állandó orvosi kezelést igényelne…” (Megjelent az American Heritage, 1985. augusztus-szeptemberi számában.)

1945. február 13-án a nyugati szövetségesek a „Mennykőcsapásnak” nevezett terrorbombázásukkal gyakorlatilag elpusztították Drezdát. A gyújtóbombák tűzvihart okoztak, amelyben minimum 135.000, maximum 200.000 drezdai lakos és menekült vesztette életét. Sir Arthur Harris légi főmarsall, a RAF Bombázóparancsnokságának főnöke ezzel kapcsolatban így vélekedett: „…A városok elleni támadások, mint a háború minden más cselekménye tűrhetetlen mindaddig, amíg stratégiailag nem igazolható. Ezeket azonban stratégiailag igazolták, mint olyan tettet, amik megrövidítik a háborút és megkímélik az amerikai katonák életét. Szerintem egyáltalán nincs jogunk feladni őket mindaddig, amíg nem bizonyos, hogy nincs ilyen hatásuk. Én magam úgy gondolom, hogy Németország megmaradt városai összesen nem érnek annyit, mint egy brit gránátos megmaradt csontjai…” Winston Churchill pedig a vezérkari főnökök előtt így:„Számomra úgy tűnik, hogy eljött a pillanat, amikor a német városok ellen egyszerűen a terror fokozásának érdekében végrehajtott bombázások kérdését… felül kell vizsgálni… Drezda elpusztítása súlyos aggály marad a szövetséges bombázásokkal szemben…”

1945 augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én Nagaszakira dobnak atombombát, amelynek következtében 300.000 japán polgári személy veszti el életét. A bombák ledobásának szükségességét sokan vitatják, mert a japán császár már alkalmazásuk előtt bejelentette, hogy kész megadni magát. A bejelentést Sztálin közölte is Churchillel. (Winston S. Churchill: A második világháború II. kötet. 649.old. Európa Könyvkiadó, 1995.)

1950. július 26-án az amerikaiak több száz menekülő fegyvertelen koreait, köztük nőket és gyermekeket összegyűjtöttek egy a No Gun Ri város közelében található vasúti híd alatt, majd azt est beálltával, fényszórókkal megvilágították és lemészárolták őket, mert attól tartottak, hogy a közöttük megbújhatnak parasztnak álcázott fegyveres észak-koreaiak is. A sebesült és haldokló asszonyok és gyermekek sikolya Edward Dailynek (Clarksville, Tenn.) sokáig fülében csengett , aki akkor 19-éves őrmesterként egyike volt a gyilkos sorozatokat leadó géppuskásoknak. (Az esetről további részleteket a Newsweek 1999. október 11-i számának 36. és 37. oldalán olvashatunk).

De e kitérő után térjünk vissza a NATO ultimátumhoz és az azt követő bombázásokhoz! Ha előre sejthető volt a szerb visszautasítás, majd a bombázások megindítása után a koszovóiak tömeges kiüldözése, akkor az is kikövetkeztethető volt, hogy a NATO győzelmével a KLA is győz, és ez a győzelem nemcsak a koszovói albánok visszatelepedésével jár majd, hanem bosszúval is, aminek következtében az albánok a NATO szemeláttára valósíthatják meg a tiszta albán Koszovót. Vagyis a politikusoknak jó előre látniuk kellett, hogy a beavatkozásuk eredményeképpen csak megcserélődnek az etnikai tisztogatások szereplői, de maga a tisztogatás nem szűnik meg. Erre volt már példa, hiszen amikor a NATO 1995-ben két hétig bombázta szerbeket, akkor ezzel ugyan elérte a daytoni békét, de az így megsegített horvátok által elfoglalt területekről 200.000-250.000 ott élő szerbnek kellett távoznia.

Előre számolni kellett tehát azzal is, hogy egy tiszta albán Koszovó megteremtése csak erősítheti az albán nacionalizmust, a függetlenség, majd a nagy Albánia megteremtése iránti vágyat, ami felboríthatja Macedónia és Montenegró törékeny etnikai egyensúlyát, és magával vonhatja Bulgária, Görögország beavatkozását is.

A "Black Gold - Hot Gold" ("Fekete arany - forró arany") című könyv szerzője szerint a Kaspi-tenger térségében harminc évvel ezelőtt felfedezett hatalmas kőolajmezők még érintetlenek és ötszáz évig is elegendőek lehetnek a világ olajszükségletének kielégítésére. A kőolaj egyik lehetséges szállítási útvonala Csecsenföldön át haladhatna csővezetéken a Fekete-tengerig. Onnan pedig tengerjáró hajókon és a Dunán keresztül érné el a Koszovón áthaladó rövidebb csővezetéket és juthatna el az adriai kikötőig.

Ezért feltehető az is, hogy a reálpolitikusok a bombázásoktól elsősorban nem az etnikai tisztogatások azonnali megszűnését várták, hiszem tudták, hogy az üldözöttekből rögtön üldözők lesznek, ha győzelemhez segítik őket, hanem sokkal inkább a szerbek katonai és -az embargó ellenére még megmaradt- gazdasági erejét akarták megsemmisíteni, hogy aztán átvegyék a térség politikai és gazdasági folyamatainak ellenőrzését, így többek közt az olajvezetékeket, a jelentős koszovói réz, ólom és ónlelőhelyeket és a stratégiailag fontos kikötőket, vagyis a térség feletti ellenőrzés megszerzésével le akarták zárni azokat a kiskapukat is, amelyeket a független Jugoszlávia nyitva tartott nemcsak az oroszok, hanem a kínaiak és egyes renitens arab országok előtt is.

A Bush adminisztráció által 1992-ben megfogalmazott külpolitikai vezérelv szerint „az esetleges versenytársakat el kell rettenteni minden nagyobb regionális vagy globális szereptől”. (TIME, 1999. június 14. 23.old.),

A bombázások ennek az elvnek teljes mértékben megfelelhettek.

_____________________________________________________________
További részek:

http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-1
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-2
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-4
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-5