ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

VIII. (virrad)

egy magányos gyermek
harcba szállt a sötét éjszakával
halkan indult útnak -
az ajtó megnyikordult
mikor útra kelt
arcába csapott a hó függönye
és ő anyjától tanult mozdulattal
söpörte ki haját homlokából
egy éjjel útra kelt
zsákjában elmúlt fiatalkorával
elindult az ösvényen

tél volt

éjszakák múltak
hideg éjszakák az erdőben
tűz mellett
medvék barlangjában
favágók kunyhójában
viharfelhőkkel takarózva
farkasok bundájába fészkelődve
vagy sellőkkel mélyen egy lilás
víz alatti álmodott világban
egy hegy csúcsán egy öreg remete
meleg kabátjában
fáztak ők is
fáztak mindnyájan
hiszen tél volt

és kértek tőle valamit
bundájuk melegéért
takarójuk puhaságáért
testük lángjaiért
kabátjuk illatáért
és ő a zsákjából
fényt adott nekik
elosztotta közöttük
a reményt és hitet

de az éjszaka nem múlt el soha
és apja és anyja még mindig
a régi kis faházban aludt
ugyanazon az éjjelen
amikor útra kelt
csak ő öregedett percről percre
éjszakáról éjszakára
ahogy zsákjából lassan
fogyott a fény

bölcs lett
erős szép és hatalmas
a sellők hullatták érte könnyeiket
mikor tovább indult
a mormota utána ment a hegyről
hogy maradjon vele
a farkasok felajánlották neki zsákmányukat
a medve kiballagott barlangjából
hogy helyet adjon neki
és a felhők köddé szálltak alá
hogy ott is betakarózhasson
de ő sosem maradt
csak ment tovább
a hajnalt kereste
(nem is tudta
hogy a sivatagban is
felkelhet a nap
mikor már minden mindegy lesz)

lassan elfeledkezett
a régi kis faházról
ahonnan valamikor régen útra kelt
pedig csak percek teltek el
és még be sem csapódott mögötte az ajtó

haja szürkéssé színeződött
(nem ezüstösödött: fakult)
keze megkérgesedett
ahogy vágta magának az utat
és már arra sem emlékezett
mit is keres
miért is indult útnak
nem emlékezett rá
hogy a hajnalért szállt harcba
a hajnalért osztotta szét zsákjából
régi fényét
a hajnalért felejtette el
elmúlt gyermekkorát
a hajnalért árulta el
az erdő állatait

a hajnalért
amit még sohasem látott
csak álmodott róla minden éjszakán
míg álmait a hold fojtotta meg

csak néha gondolt arra
milyen nehéz teher lett magának
így hogy már lebegni sem vágyik
hogy már nem vonzza a virágok illata
és a sötétben minden virág fekete és fehér
fekete virágok
fehér virágok
a lombok közt elárult tekintetek -

aztán már ezer éve vándorolt az erdőben
mikor meglátta őt
s az erdő hirtelen a földre roskadt -
egy búzamezőn találta magát

meglátta őt
a kalászok közt feküdt
alakja halványan derengett
még nem voltak körvonalai

és harang zúgott fel
szörnyű kondulással
összes elfelejtett fájdalmával
szülei összes megálmodott álmával
minden elárult levél zizegésének hangján
a hold metsző fényének hangján
elhagyott színházak igazságának hangján
fülledt hátsóülések úttestre hajított
sörmámoros imájának hangján
az összes elmaradt búcsú hangján
szólt a harang
és látta
ahogy a pokol útjai
üres varázslatok köré csavarodtak

a hajnal a kalászok között feküdt
és felnézett rá és kérte
hogy soha ne vigye fel a kápolnába
hitét ne törje szét a tükörben
'lásd a jelet' - szólt
és mint vércsepp a borban
oldódott fényben a sötétség

virradt

gyermekkora feláldozott fényeiből
előtte kelt életre a hajnal
és a csillagokat ruhájára pöttyözte
és a holdat homlokára akasztotta
és fehér ruháját levetve
sápadt bőre bevilágította a tájat

hajnal volt
talán tavaszi hajnal

és az erdő helyén ott állt a faház
és az ajtó épp nyikordult
ahogy a gyermek elhagyta a házat

fehér ruháját levetve
megcsókolta őt
a végtelen búzamezőn
a horizont kitágult
és a távolban tornyok emelkedtek
a reggel fehér tornyai

és a felnőtt karjait kitárva állt
és a szél fodrozta ingét
és tudta hogy már sohasem
sohasem szárad el a búza
és sohasem látja meg a pusztát
és hinni fog neki
hisz ő a hajnal
őérte árult el mindent
és karjába vette a fehér fényű
láng-alakú pirkadatot -
lépett egyet
és a tornyok felé indult
szabadon
lobogó fekete hajjal
boldogan -

az ajtó becsapódott
ahogy a pokol útjai
üres varázslatok köré csavarodtak
s apja felébredt a zajra
az ajtóban állt
és nézte a férfit
a távolban
a reggel fényeiben
a párkányra nézett
ahol szürke virágok hervadtak
csak tegnap volt hogy a réten szedte őket
édesanyjának
az ajtóban állt és csak nézte
ahogy fia eltűnik a távolban
és már csak a felkelő nap látszik
a horizonton
az ajtóban állt
és csak magának motyogta:
Hát felnőttél, fiam.

Isten óvjon utadon -

____________
Vedres Csaba Ephata - Tortured and Formatted című albuma alapján készült kötetemből
- 2007 -

I. (meggyötörten és megformázva)
II. (micsoda csend)
III. (autóstop Las Vegasba)
IV. (feküdj a földre)
V. (sivatagi hajnal)
VI. (fekete virágok, fehér virágok)
VII. (metamorfózis)
VIII. (virrad)
IX. (évszakok)
X. (titok)
XI. (meghajlott jegenyék)
XII. (villódzó eső)
XIII. (otthon)