Alkonymadár szállt felém a partra
– olyan novemberi, hűvöset hozó –
s délutánomat csapdába csalta,
mint békés vitorlást egy kalózhajó.
Elfáradt nap lüktetett agyamban
– a „nélküled” mint a kés, belém hatolt –
a hízó homályba pedig lassan,
testéből hágcsót eresztett le a Hold.
Néztem a lehelet ezüstsodronyt,
ahogy az ágak közt a vizet érte
– köré a Duna habkoszorút font –
s rosszkedvemet egy emlékre cserélte.
Egy olyanra, mi mindig meghatott,
mikor fent a toronyban néztél engem,
s a felhő-vánkosra nyugvó napot
szemeid tüzétől észre sem vettem...
Hirtelen vággyal telt meg az este
–pillanatra elállt a lélegzetem –
majd betakart az éj fekete leple,
s a Holdezüst szétválasztott engem!
Testté és lélekké osztott a fény,
aztán lelkem, az örök telhetetlen,
– míg a test csak álmodozott, szegény –
lelkeddel szeretkezett messze innen…