ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gilgames - eposz

„ušepiš dûri ša Uruk supuri
ša Eanna kudduši šutummi ellim
amur duuršu ša kima kie niipš
ipalaas sametašu ša la umaššalu manma“

(Akkád nyelvű újasszír szöveg a Gilgames-eposz agyagtáblájáról, I. Tábla 9-12. sora, saját fordításomban.)

(„Aki építette Uruk bástyáit, magas
falait szent Eannának - a megszentelt kincsesházat,
megpillantva annak bástyáit, mint ércek takarta
alapjait a védfalnak, mellyel semmi sem versenghetett…”)

Evokáció

Annyi édes-keser` dalban rejtve titkát egy
különös világnak, évezredek
távoli homályába vezet Kalliopé
kincseivel telt elbeszélése.
Midőn elvégeztetett és beteljesedett...
Aki mindent látott, nagy útra kelt,
istenekkel szőtt szövevényes, új terveket,
hogy teremtsenek Gilgames ellen -
ki majd legyőzi őt - halálos szörnyeteget.
Anu, az ég királya, hallgatá
a panasz áradatát, mily szörnyűségeket
sorolnak felé - s kéne ölni meg!
Akképpen szóltak fennszóval és rettegéssel,
Uruk város - zsarnokságtól megtört
és meggyötört halandói, fohászaikban
kérték: szabadíts meg a zsarnoktól!

1. tábla
És meghallgatásra talált annyi imája
a szenvedő sokaságnak, miként
Aruru hallotta a szót, aki teremté
Gilgamest, a robosztus, vad bikát,
hogy alkossa meg agyagból és nedveiből
Enkidut, az isteni vadembert,
kit felemelt Anu és Istar kegyelmébe.
Majd ledobá a rétre, a fűbe.
A föld és vizek fölött lebegő négyszárnyú
Szellem ébreszti föl s megy legelni...
Pásztorok riadnak, hordák szegik terhüket,
kergeti vadak seregét, pusztán
űzött gazellák porfellegekben topognak,
féktelen robajjal iszkol a vad.
Gilgameshez megy vadásza s papnője egy nap,
- mi láttuk a vadembert, Enkidut.

2. tábla
Itta rétek harmatvizét, és feszült izma
vad vágtában, testén bozontos
hímtakarója, és mit sem tud a világról.
Az istenek haragja küldte rád...
Készülj! Erőd feszítsd vállaidra, a halál
fenyegető réme szállt le hozzád!
A király ekként szólt: hozzatok Istar-papnőt,
egy szent lányt, kit küldök Enkiduhoz.
A tudás keser` fájáról szedte gyümölcsét
a tiltásnak, s minden érett kincsét
emelte a szent lány ajkához, aki értett
a szerelem felajzott nyilával
sebzeni és ejteni a kéj mámorába.
Menj a rétre, bontsd ki szép szemérmed,
viríts hajnali bíbortűzzel, kéjjel perzselj,
szemeidet hadd lássa csak egyszer!

3. tábla
Ment eléje, szemét a szemére szegezte,
amaz itatóhoz lép friss vízért.
Látja a papnő a hatalmas, égi sarjat,
kibontja ringó emlőit mélyen,
és a vad nekirohan, ráfeszül egészen,
hét éjjel tartotta nászát, s vadból
kivetett, esendő emberlénnyé változott,
s a lány dúdolta édes énekét.
Enkidu hallja, érti szavát - melléhever
szorosan, és érzi új mámorát,
a lány kérdezi: miért futottál lágy füvön,
miért kívánsz barmok közé menni?
Általam nyertél új értelmet, megismerted,
ki voltál, s az már sohasem leszel,
jöjj velem Anu és Istar szent hajlékába!
Gilgames az úr, a nép zsarnoka.

4. tábla
A papnő kísérte Enkidut a városba,
Mentek az erős falakkal védett
Urukba, ahol Gilgames élt, a vad bika;
Enkidu szólt - le akarom győzni,
a magam erejéből megtenni, mi rám vár,
hadd kiáltsam szemébe: eljöttem!
Samas hallja szavát, Enlil és Ea inti,
Eredj, Enkidu, te vagy végzete!
Mielőtt lettél az égiektől, Gilgames
látott álmában, várja jöttödet.
Rettentő nagy hatalommal bír Risat-Ninlil
méhének gyümölcse, ereje oly
hatalmas, amit ember képzelete fel nem
foghat. Ment a lány az ég fiával,
etette éhét, itatta szomját, kérlelte,
csak ne zokogna - emberfélelmet!

5. tábla
A küzdelemben, ragyogó vasban vállukat
összevetve látta a sokaság
őket, nosza, öld meg! Ujjongták mind a népek.
Örvényként küzdöttek egymással, mint
hatalmas erők, ropogtak csontjaik, vérük
hullt... Risat-Ninlil szólt: emelkedj föl,
Enkidu! Legyen fivéred magzatom, többé
ne kívánd megtörni tested párját!
Ketten lettek erősebbek az isteneknél,
rettegték lépteiket, vonultak
egymást segítve, ünnepelték tetteiket.
Készültek megvédni az ellenség
támadásától városuk erős falait.
Humbaba hordái már üzentek,
Vas halálát küldték, árnyékát sötét vésznek,
leplét a fénynek, ingét a holtnak.

6. tábla
Együtt a két testvér, égi sarjak, nem fogta
Erő, mit ember férfiharcban szenved,
Szívük lelkesült, testük szép. Új félistenek
útra keltek, hadakat legyőztek.
Temérdek kincset hoztak, erős várat álltak,
Bolyongtanak s vasbércekre jártak.
Körülülték isteneik dús asztalait,
Pihentek a föld gyógyító zöldjén.
Istar temploma mélyéből zengte Gilgames
dicsőségét, szent mámora ízét,
elszakítva mindörökre édes vággyal a
földi szerelemtől. Messzi partok
felől, mint isteni szellem szikrái,
szavak hulltak le feltört titkokról,
mind fénylőbb ragyogással ragyogva Enkidu
felé a meglelt ifjú testvérről.

7. tábla
Hatalmas zajjal hordák törtetnek előre,
egyre sokasodva csak rabolnak,
cédrusok erdőéből egy Babilon démon
sereget állít s mindent elpusztít.
Pazuzu fia maga az óriás szörnyeteg.
Szakálla undor, egy lehelete
leterít, csupa ürülék, maga a halál.
Minden élő gyilkosa: Humbaba.
Dühöng, tervet forral Uruk ellen, hogy fogja
azt mindenestül elpusztítani.
Hírnök jön az erős falakhoz, láttam... láttam!
Két nap járásnyira vannak innen.
Gilgames és Enkidu készültek a harcra,
a kardjukat szívükhöz emelték,
arcukat Nap felé fordították Samashoz.
A bíbor hajnal fényei gyúltak...

8. tábla
Jajgat, gyilkosan űzi szörnyét a cédrusok
erdőének, sistergő kénkövét
démonok seregének, fodroz testük alatt
tengere a vérnek, két csapástól
hullik feje a rémnek, testvérek kardjai
legyőzték. Égi varázs csillogó
éke száll Gilgames és Enkidu fejére.
Sas jár, meg a csillagok az égben.
A hősök alusznak, a harcban fényüket az
istenekre ragyogták, most készek
visszamenni hideg, sötét emberi éjbe.
Istar honában csendben mosolygott
a fény, míg künn a mezőn üldögélt egy kútnál.
Gilgamesnek dalolt szerelmesen.
Fényes, arany szerelem, tőled nem kell nekem!
Istar haragját zúgta egész nap.

9. tábla
Bosszút esküdött, átkos erőt, mely Gilgamest
pusztítja el s ledönti városát.
Anu, az ég királya, Taurust küldi le
dühöngeni s eltiporni mindent.
Morajlással és vaksötéttel zúdult alá
az égi förgeteg baljós éje
a város falaihoz. A két testvérbarát
együtt megküzd az égi bikával.
Tajtékzik az égi vad, inával megremeg,
testvér a bátyját karddal védi meg,
öklelne, ha tudna, de már csak térdre rogy,
penge villan, a bika kimúlik...
Sötétségből az éjt a hajnal elapasztja,
a vihar egyszer csak szertefoszlik.
Leteszik a véres fegyvert, friss inget húznak,
a várost megvédték, lepihennek.

10. tábla
Múltán annyi veszedelemnek vágtatnak ki
a mezőre, Enkidu kifeküdt,
bámult előre, kifonta ingét, és tudta,
már csak futkos benne a lehelet,
emberré vált, halhatatlansága odalett.
A király testvérét karjaiba
vette szótlanul, érezte, indul a lelke,
messze jár, csak úgy száll, száll örökre.
Gilgames sírt, fájdalmát testvére halála
miatt kiáltja fel az egekbe...
Gyászol a város, mennek, temetik hősüket.
Hullik könnye embernek, istennek,
a szent lány szívében emésztő vággyal zokog.
Rémít, mi az emberi sors? - ki hős,
haszna nincsen, tudja, minden lépte veszendő,
s az istenek osztoznak érdemén.

11. tábla
Gilgames indul, de hová, nem tudja senki,
hogy testvérét lássa, egyedül megy,
lépteit a sötét kíséri, árnyserege
az éjnek. Vezess, Enlil, hozzá, nyiss
egy kaput, egy rést a mélybe, leszállok érte!
Betegség nem ölte meg, harcban nem
esett el, vész nem járta át, csak a gyors halál,
a kíméletlen ragadta el őt.
Mily könnyen vész az élet, öröklét hol lehet?
Gyötrelmesen bolyongott Gilgames,
míg a halál tengeréhez ért, hol Sziduri
várta. Elvezetlek egy szigetre,
ahol elnyerheted, amit rég keresel.
Menj Szurszunabuhoz, a révészhez,
majd ő átvisz az élő ember szigetére,
s az örök életet megkaphatod.

12. tábla
Mondd el, mitől örök az élet Ut-napistim?
És belekezd mesélni, hogy minden
odaveszett... történetét a vízözönnek.
Elmondja titkát, mit kell tennie:
Gilgames, virrassz! És örök életet nyerhetsz!
Hallgatja, mint gyermek, de elalszik.
Adom az örök élet füvét, ez utolsó
szál! S míg fürdik, egy kígyó lenyeli.
Ment haza, és jött feléje Enkidu árnya.
- Barátom, oh, mondd, mit láttál, mondd meg!
- Milyen az alvilág? Láttál-e olyat, mondd el!
Az árny leszegett fejjel válaszolt.
Nem mondom el, mit láttam, nem akarom, hogy tudd,
mert sírnál szakadatlan, s gyötörne
örök kétség. Tudd, nem vagyunk halhatatlanok,
s mégis, mire vágyunk: az az élet!