Halhatatlanok
A bolygó hideg, néma és halott.
Csak forog egyedül, s az őrületbe vész
Száz kérdés között az írmag, a közép.
A lábnyom felszínén az igazi ítész:
Én jártam nála, és mit láttam ott -
Otthona maga, és a homokdűnék közt ez itt
Épp olyan, mint a többi néma száz.
De az üstökös sokkal messzebbre vitt.
Hátán ülve száz csillag: repdeső parázs,
És a néma űr fénysávokká sikít.
Tudom jól én is: egyszer lezuhanunk
És nem leszünk más, mint két kihűlt földdarab,
De addig a csendben lobogva lángolunk,
Míg miből vétettünk, végül csak az marad.
Nézz körbe: így tehetsz néma űrt varázzsá
Ha száguldva képzelsz gömbökre világokat
Így tehetsz hópihét egy percig parázzsá
S zuhanva ordíts távolba múlt álmokat
Mert nem hallja senki, csak az esszencia,
Középpontod, a mozdulatlan mozgató,
És zuhanva kacagva légy otthon, hisz az űr
Nem változik, csak te, hazátlan kóborló,
Válsz olyanná, mit e pehelykönnyű lét megtűr,
Vakítva lobbannak színeid szemekben,
És mindegy, hogy te zuhansz, vagy ők cikáznak
Körötted az életük mellett küszködő menetben,
Ha egyszer majd meglátnak, valamit kívánnak
És te ordítva boldogan kihűlve a földön -
Csillogó szemed otthonra tár, s a kút
Tengert mutat, ha illan életed. Tár a börtön:
Az utazás kezdődik, ha véget ért az út.
Menekülve magunktól a mag felé haladunk,
És majd a porba hullva, ha csak ketten maradunk,
Mi és Az - írmagunk, lényegünk - ha akarunk
Egy sokkal szebb, dúdoló otthonba halunk.
-
Magányba zárva zuhanva ébredünk,
De ami fontos, mind-mind mozdulatlan.
Légy a magányunkban örökre társunk,
S így leszel forrássá: halhatatlan.
(2005)
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges