Hangyák
A szobában ott a csend. Egy hanyag ajtó csattanásából született, valahol a földszinten.
Megtapadt a falon. És most egyre csak növekszik, közben mélyül. Sűrűsége pont olyan, mint a fehér falaké. Ez idő tájt szinte eléri a betonét.
Az éjszaka odakint rétegeket alkot. Az első réteg a folyamatos mozgásé, a lüktetésé és a neonoké. A második a változó magasságú és intenzitású közvilágításig tart. A következő már nagyobb: a felhőkig, a légcsavarbőgésű repülőkig ér, majd feljebb: sugárhajtású kondenzcsíkok tolnak ki tudja, hogyan fennmaradt harcigépeket.
A csend eléri a kritikus tömeget. Hangok. Kisajtolódnak, kicsapódnak, kikúsznak a csendből.
Egy halk csobbanás – fodrozódik a padló –, erőtlen halpozícióban az egyik sarokban. Kattanás: sehol a kulcs, sehol a zár. Szürcsölés, mert nem dobtad még ki a szívószálat. Reccsenés: korhadó fa valahol Mikronéziában.
Egy mennydörgésre hasonlító dübörgést sziszegés, majd nehéz fémes reccsenés csavar ki önmagából. Követhetetlen a hangok kavalkádja, és ekkor kirobban az ablak. Félrecsap a függöny, megüti a pókot; hajszálrepedés a külső vakolaton.
Egy plüssvalami esik ki az ablakon, megijeszti odalent, a járdán a keserű hangyákat. Benzingőzbe fordul. Éjszakai tekintetek követik, ahogy elgurul a csatornafedélig, megfordul a rozsdaporban, majd megáll.
Kávéillat surran át az utcán, pedig zárva az öreg presszó.
Kirakatok csendben. Kukák, még nem kiürítve. Mellettük lassan megnyugszanak a keserű hangyák, aztán a járda repedéseit követve sétálnak tovább, a pókkal a hátukon.
- northman alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges