ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

/A ciklus mottója véletlen (?) egybeesés. De nem tudom kihagyni./

_______________________________________________________________________
"Pradzsápati az év, és Pradzsápati tizenhat részből áll. Az újhold és a telihold közötti éjszakák tizenöt részét alkotják. Tizenhatodik része nem változik. Az éjszakák által gyarapszik, és azok által csökken újra. Az újhold éjszakáján tizenhatodik részével minden élőlénybe beléhatol, és megszületik azután a következő hajnalon. Ezért ezen az éjjelen egyetlen életet sem szabad kioltani, még egy gyíkocskáét sem, az istenség megtisztelése miatt. Bizony az is a tizenhatrészes Pradzsápati, az Ember, az év, aki tudja ezt. Tizenöt része alkotja minden birtokát, tizenhatodik része pedig a Lelke. Csak birtokában gyarapszik és csökken újra. Birtoka a küllők, Lelke a kerékagy. Ezért, ha sokféle baj sújtja is, a Lelke életben marad. Erre mondják: Küllője törve, de megfutott." - (Brihadáranyaka-upanisad, I. 5. 14-15.)
_______________________________________________________________________

* * *

ÚJHOLD /Holdam, Napom/

Sosevolt paloták ígérete festi a múltat,
elvesztett édeneinknek a fénye a semmibe vész.
Az a sors, ami annyiszor újrateremti a dúltat,
olykor a rendelt mennyeket vetheti szét.

Gyönyörűm, aki útjaim titkos igézete voltál,
s nem tudtad a lángot, amit sugarad kicsiholt,
most lásd: hamuval teli már az az oltár,
ami isteni násznyoszolyánknak igérete volt.

Tündökleni egymás karjaiban sose látjuk a testünk,
s glória-festett láng-sziveinket a kéj magasán,
szemeink aranyos sugarába nem ájul a lelkünk
bámulva hazáját, s vallva szerelmünk szép igazát.

Csonka a Hold, a hiányt sugarazza a Földre.
Nem lesz már soha telt, mi a múltba enyész.
Mit tesz a szív, ha a holdfény őt teszi tönkre?
Eljön a nappal, s a Nappal lesz újra egész!

2004. júl.

- - - - -

I.

Mint menedék, mit törvény tilt örökre,
s a vándor tudja: nem fogy el az út,
mint égbolt, zárva határolt tükörbe,
s a szem hiába kutat menny-kaput,

mint zuhanás a kékség magasába,
és átölelni kit sem tud a kar,
mint várni egyre jézusi csodára,
s a szív már azt sem tudja, mit akar,

mint zárt kapuk előtt az ima üdve,
mert szó maradt reménynek egyedül,
hisz versem maradt ama arcnak tükre,
mi világot rejt vesztett Édenül,

mint mondhatatlant fogni mondatokba,
és elcserélni képért a valót,
mint hasonlattal szállni csillagokba,
s poklot találni, el nem mondhatót -

lásd, pokol minden elvetélt hasonlat,
s az írás maga örök kárhozat,
mert elzártam magamtól bár a voltat,
de lázamként örökre megmarad.

2004. szept.

- - -

II.

/TAVASZ/

Már nem feledhetem, ki egykor nekem voltál,
már nem hullhat le rólam többé az a lánc,
mi volt a kéj, a kín, a káromlás, a zsoltár,
a rejtett kincs, a tárt csoda, a céda tánc.

Már késő minden józan szándéka a szónak,
már gondolat nem lehet több, mint érzelem,
nem tudhatják azt új életre ébredt holtak,
amit csak kihűlt észnek súghat szerelem -

mert ragyogó vagy újra, fénylenek a földek,
eged alatt a tárt sík mélyem láttató:
kitárni mind, mit - véltem - szóid összetörnek,
nem rettent már a fény, belőled áradó;

a zsenge termés önnön lényed adja vissza,
tükörbe nézel, látva lángod kincseit:
a tiszta lélek lesz ezerszerezve tiszta,
ha visszakapja eltékozolt fényeit -

s az ég ragyog. Alattunk föld, s a láng felettünk.
Éggel-földdel egyesülni, szállni vágyunk.
S hogy istenné emel a tény: szeretni lettünk,
tudjuk már. Azok vagyunk, s kitárva szárnyunk.

2004. szept.

- - -

III.

...s ha kín, mert kín - mégis jó szeretni.
Élvezet a létbe sajgó színt keverni.
Élvezet az izzás pokolbéli lángon,
kell a szívnek az, hogy halálosan fájjon.

S ha fáj, mert fáj a lét, hiányodnak léte,
a szenvedés dalol: a láznak szenvedése.
Már nem az öröm - ó, már nem az kezd szerelmet:
az áldott láng sugára fájdalmat nevelget.

Szeretlek téged újra, s fájsz nekem bolondul -
s mégis: minden kínom rajongásba fordul -
de újra: minden mámor alászáll a mélybe -
s újra: minden tört perc felrepít az égbe.

Ki vagy te, boszorkány, ki vagy, tiszta angyal,
miért, hogy minden perc nálatok marasztal,
miért menekülnék minden percben tőled,
miért, hogy akarlak bástyául - előled?!

Miért szenvedek, ha annyira szeretlek,
miért szeretlek, ha lázamul szenvedlek,
miért írok egyre bolondul tenéked,
miért tépném szét, ha átadhatom néked?

Miért szakít szét ez irgalmatlan este,
miért hiszem azt, hogy el vagyok temetve,
miért égek most is alvilági tűzben,
s miért érzem magam mennyekbe merülten?

Ez vagy, lásd, boszorkány, s ez vagy, drága angyal,
nem tudom, mit kezdjek teveled s magammal.
Ezt jelent szeretni, s ezt a mélybe hullni -
nem lehet a létet elégszer tanulni.

2004. okt.

- - -

IV.

Mire képtelen voltam önmagamban:
átlátni mélyem s roppant titkaim,
elvégezték azt ihlett álmaim,
közölve csodád híven, több alakban.

Általad ragyog fel tagadhatatlan
szenny és szorongás lelkem bugyrain,
s minden sugaram, kéjem s kínjaim
visszfény, mely rád utal cáfolhatatlan.

Lásd meg fényeim: lelked mutatják,
füröszd meg magad önnön sugaradban,
meglátva engem is már önmagadban;

hisz tükreink egyre azt kutatják:
kik ők, s miféle titkos lény a Másik,
ki bensejükbe lát s láttat - halálig.

2004. okt.

- - -

V.

Csak szétszakadni hangozzon az ének,
és tudni mind a sorsnak útjait.
Csak szétszakadni tudhatok, ha félek,
de szeretek s az útnak kínjait

viselve egyre szorongat az önvád:
megtetted ezt s nem tetted azt, bolond,
sután szóltál s csak hallgatáson tört át,
amit akartál, s nem vette észre... - - -

Szeretsz? Tudom jól, csak tegyél!
Ím, jelek adva vagy nem adva néked:
kellesz-e? S akarok kelleni?

Minden versedben én zengek éneket,
s minden tettedben saját lényed bénít,
egemben szárnyaló, tört szárnyú rabmadár.

Koloncom vagy a porban előttem,
vagy koronám, bár kissé kényelmetlen?
Csupasz vagy már szemem sugarában,
vagy titkos úr, s én Igédből születtem?

Várok. A jövőt nem ismerem.
Tenni fog? Akarom? Szeret. - - -

...s nem vette észre. Írok, s nem teszek.
Akarná? Nem akarná? Nem tudom.
Akarna, nem akarna, nem tudom -
elég volt, te bolond, szeretsz?, így szeretsz?,

akarja, nem akarja, tedd, mit tenned
parancsol a szív, légy önző, az vagy,
szolgáld uralva őt, istent, hívedet -
írom; s így csak vers leszek neked.

___________________
(Az utolsó sort KCR-nek köszönöm :))

2004. okt.

- - -

VI.

Szilárd hit, mi mégis elveszejtő,
szakadék, mindennél biztosabb,
szent öröm, magát a kínba rejtő,
szenvedés, a mennynél boldogabb,

alkotás, a szerzőt újraíró,
alkotó, ki művét ihleti,
annyi üdv, pokolba szabadító,
annyi bűn, mi Istent hirdeti,

békevágy, mi harcra késztet egyre,
büszkeség, alázattá fogyó,
börtönöm, habár a zár leverve,
bánatom, vigaszról álmodó,

intelem a jóra és a rosszra,
istenülni merre van az út,
indok annyi keserédes gondra,
ifjúság forrása, tiszta kút,

nincstelenné engem elvarázsló,
nem vagyok előtted semmi sem,
némává alázó büszke vádló,
nincs előtted eszem, se szivem,

alkalom, mi nem válik valóra,
ablak, titkos tájra táruló -
annyi szó egy rejtelmes valóra,
annyi vágy, egy titkon ámuló...

2004. okt.

- - -

VII.

Miért szeretlek s akarlak téged,
s miért e furcsa, félénk ostrom?
Ha szemem majd a vég szemébe réved,
legyen, aki erőt adjon, óvjon?

Visszaadni eltűnt büszkeségem?
Önmagadból adva felruházni?
Embert minek Isten-létre kérnem -
s elzárt szivet reményül imádni?

Nem én szeretek - hiányom áhít vágyat:
legyőzni az űrt milyen segítő támad?
Te voltál s maradtál reménytelen reményem.

Tárgyul választott egy végtelen imádás:
végtelen, mert űrben végtelen a vágyás;
szánj, és tűrd reményem - vagy alkosd újra létem!

2004. okt.

- - -

VIII.

Ha nem vagyok veled,
szenvedés, hogy veled is lehetnék.

Ha veled vagyok,
szenvedés hallgatásom,
szenvedés tökéletlen beszédem,
szenvedés minden szavad és tetted:
szenvedés annak lehetősége,
hogy valami negatívat gondolsz rólam
vagy érzel irántam.

E szenvedés okát nem ismerem.

E szenvedés megszüntetésének egyik útja
feltétlen elzárkózásod és az idő,
másik útja
feltétel nélküli elfogadásom.

Én feltétel nélkül szeretlek és elfogadlak;
tégy, amit akarsz.

2004. okt.

- - -

IX.

Egyedül születtem, egyedül halok.
Iszonyúak a sápadt angyalok.
Iszonyúak a hamuszín egek.
Embercseppekből vádló tengerek.

Csónakként hordoz most a szerelem.
Otthont építenék a neveden.
Alapját vesztett, társtalan magány
halált világol jövőm hajnalán.

Hallottam Jézust, hallottam papot.
Reális létről mind csak hallgatott.
Tanultam mennyet, szent bolondulást.
Álmodtam asszonyt, angyali ruhást.

Találtalak, mint régen várt hitet,
menedéket, ha minden hon kivet.
Ember vagy, mint más, idegen, tudom.
Nyújtsd kezeid, ha látod: elbukom.

Egyedül születtem, egyedül halok.
Iszonyúak a sápadt angyalok.
Iszonyúak a hamuszín egek.
Miért remélek? Miért szeretek?

2004. nov.

- - -

X.

/EPILÓGUS/

Könnyeimet, mint önző gyengeségem,
megvetem. Szenvedést osztanak.
De érzelmek háborgó tengerében
érveim semmivé foszlanak.

Szeretni úgy, hogy méreg lesz szerelmem
kínokat hintve szét s vissza rám,
meddig akar még elszabadult lelkem?
S milyen mélység nyílik padlatán?

Állati a szív, dúlva szerteszéjjel,
önmagát imádó horda csak.
Büszkén hittem, hogy nincs már bennem éjjel:
s megvadult paripák hordanak.

Szeretni, szeretni, szeretni mégis,
törve egyre át a gátakat,
pusztuljon erkölcs, ész s a jobb remény is -
nézz körül, Kalibán, mi marad?

Kudarc ez, lásd, az ész, a szív kudarca,
bukásod végzete bábeli:
miért építettél, ha nincs alapja?
Istened önzésed megveti.

Most hulljon csak fejedre törmeléked:
dicsőségednek szánt palotád.
Gondolj el talán új, más, jobb meséket;
most porba bicsaklott koronád.

2004. nov.

- - -

XI.

Kit öljek meg? Téged? Magamat?
Akasszam föl boldogságomat?
Fürösszenek vérben az angyalok?
Boldog légy úgy, hogy én nem vagyok?

Tagadjam érted a vágyaim?
Fojtsam vízözönbe álmaim?
Kössem nyakadba a halálom:
dísz legyen egy női kabáton?

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
szüllek, csókollak és temetlek,
életre imádlak újra csak,
kérd bár, hogy semmibe fojtsalak.

Gyűlölhetsz, tagadva létemet,
általam örök az életed.
Túl minden kétes mennyországon
átírtalak már a halálon.

2004. nov.

- - -

XII.

Ámor, szíved úrként aláz újra.
Tizenegy áldozat adatott át,
s nem lett szelíd követelő orcád,
szívem vonod újra sajgó útra.

Tekinthetek poklokig fúrt kútba,
mennybe szédülhetek, hívén oltárt:
sehol máshol nem találhatok rád,
csak látva a szempárt, veszve, dúlva.

Menekülök előled tehozzád,
bolygó, Napja sugarába fúlva.
Elszakadnék, parancsolva: vonzz hát,

hűlj ki most, de milliárd év múlva,
engedj el, de százszorozd a vonzást -
pályám halál tűz-poklodba hullva.

2004. nov.

- - -

XIII.

/NÉGYSOROSAK/

Kötözz meg! Szétesem. Ölelj át! Fázom.
Valamit elvesztettem e világon.
Valakit elvesztettem e világon.
Kötnének! Szétesem. Ölnének! Fázom.

*

Életed kell egy ismeretlen üdvért.
Ígéretem a színüres jövő.
Alap leszel te, győztessé növő,
ki hordozza magát a puszta küzdést.

2004. nov.

- - -

XIV.

/ÖRÖK DALLAM/

Teljességgel úrrá lettél rajtam,
s nincs már többé várnom tőled semmit.
Akarnám, hogy változz meg, te dallam,
s parancsold: "Távolságomat elhidd,

s hidd el, szegény, épp ezzel gyötörsz engem:
ostoba, kínzó, naiv önmagaddal -
mondd, miért változtál át, kit szerettem,
s te máshogy viszonoztad: áhitattal?

Tégy emberré, ki megtanított arra:
Istennek lenni elviselhetetlen,
s a mértéktelen, túlzó alázatra
tagadás a válasz menthetetlen,

tégy emberré hát önmagad számára,
csak hogy el tudjalak fogadni,
mert érték vagy nekem, de mindhiába,
ha poklok árvája akarsz maradni,

s szeretni álmodat mindörökké!" -
Ám egyre ezt zenged bennem, te dallam:
nem számít már semmi, semmi többé -
örökké tettél engem, s ezt akartam!

2005. jan.

- - -

XV.

/SZ/

Szabadulni szeretnék - ez hazugság.
Nem tudom, mi ez, és annyi vers hiába,
mert elvéti a célt. (Nem írom le: szerelem.)
Te vagy, te vagy, te vagy.
És vágy, és rajongás, és szétszaggattatás.
Nem akarom, hogy olvasd, félek tőle.
Nem értesz meg, önző vagy.
Neked írom minden versemet.
Ezt is, szeletekre szaggatva.
Az őrület mértékegységében.
Még egy lépés a csúcs felé.
Nem vár rám ott más, csak tagadásod.
Rád emlékeztet, vonz.
Nem érem el, ezt sem érem el.
Ha távolodnék, közelednél -
ha közeledek, távolodsz.
Ha idegen vagy, akkor szeretsz -
ha eltaszítasz, akkor szeretlek.
Távol vagy, ezért szeretlek.
Szabadíthatsz - jöjj közel.
De nem tőled - veled.
Ahogy egyedül lehetséges.
Mégiscsak szabadulni szeretnék.

Szeretek, szabadulok, Szabina.

(És nem kérek bocsánatot ezért a versért.)

2005. jan.

- - -

XVI.

Hiányzol.
Soha nem álltam távolabb a szerelemtől.
Önzés.
A legnagyobb ellenfél.
De van önzés a szeretetben is.
Nevezzük függésnek.
Hiszen itt is rólad van szó.
És itt is szomjról.
De nem bor vagy már.
Limonádé, kevés cukorral
és sok citrommal
(így is szeretem).
Ahogy málnaszörp és tonik
a másik kettő. -
Időnként innom kell.
Ha mást nem, könnyeket.

Még nem szeretlek eléggé.
Hiszen szükségem van rád.
Még nem lehetek boldog.
Hiszen boldog akarok lenni.
Még nem vagy számomra önmagad.
Hiszen vágyok veled lenni.

Ha már nincs szomj,
ha már tiszta víz leszel számomra:
akkor érem el a célom.
Az már nem szeretet lesz
(ami már - rádöbbentem - kevés és túl sok:
kevés belőled és túl sok magamból),
hanem ismeret rólad és tett érted.
Önmagad leszel:
számomra semmi.
Az egyik teljesség.
De egyetlen.

2006. ápr.

- - - - -

TELIHOLD

Arany hold korongja táncol fel az égre:
hóesést kacagva vágyik tavaszokra;
eső hull kezére, s könnyben mosakodva
tó tükrében kérdi: tiszta szőke fénye?

Merre ível útja, s útjának reménye
igézett-e fényt a sápadt csillagokba?
Jövendők homályát végre átragyogva
célja tündököl, s ő, kölcsönfényben égve?

Téli éjszakán, ha sarlója világol,
bút aratva bár, vagy unott gondokat,
vagy szép teljességén visszaadva máskor

egymástól vidámult, meghitt arcokat:
fényén elmerengve tanulom a rejtélyt,
megismerni vélve holdvilágos szentélyt.

* * *