Sok tavasza illant el a tónak,
Hangtalan bogár az este még;
Csendesen ringatva bámult, távol
Dús lombok, alul a kósza rét.
Méla, testes vadlibák röpültek,
Nyár volt, ócska mezt viselt a Nap,
Táncolt még, s felitta rég üstöke
Az estét, de távolról elkap;
Majd dalol éji esteken, hogy ez
Ábránd – holdas tó teszi velem,
Suhint megint kéjjel, mire végez,
Mulat, hiszen csodákra leltem.