Éveket hagytam eltűnni a felejtés ködében
fagyos hajnalokon
éjszakákon átvacogó szerelmeket
amelyek kevésnek bizonyultak álmaimhoz
és gyáván elosontak
az alkonyok lázadás nélküli csendjében
elsiratva a meg sem született vágyakat
…emlékszem a szívemet felhasító
szilánkos némaságra
az arcomat tövisként felszántó
kék könnyeken elvetélt hallgatásra
mikor hirtelen kizuhantak a mindenség méhéből
a törékeny csillagok
születésükkel túléltem a véres korbácsütések
testemre fagyott stigmáit amelyek csókjaid nyomán
felengedtek egy hajnalon
egy másféle csendben
és azóta minden tavaszon
fényvirág nyit nekünk az égi ormokon
Illusztráció: Gősi Vali (Fénycsillagok a Marcalon) https://photos.google.com/photo/AF1QipMNMVH6Ax3UNlA04MTTZuJF1Uxo6Mw2AWOI...