Két szonett
Csöndszirmot havazó tájban kereslek,
lépteim mankói kidőlt keresztek.
Zátonyra dermedő sirálykönny a rend,
összeroskadó hullámok hangja reng.
Pogány hajnalok holt fénye az álom,
kifent pengéit szívzörejig mártom.
Arcomra simult árnyak reszketése
gabalyodik a halkuló sötétbe.
Hagyom, hogy telhetetlenül nézzenek
vállad ívében fogódzó képzetek,
szemeim kékjében mártózó egek.
A szívkolomp máza markodba pereg,
lázas homlokom meztelen téli kert,
redőin egykor madárka énekelt.
2.
Meglehet, semmiség, ami kell nekem,
csönded vállfáján lebbenő szerelem.
Halálra ijesztett csillagok között
a mindenség kulcsa úgyis eltörött.
Mert előbb vagy utóbb be kell vallani,
már lélekzetem zaját se hallani,
s ha puha arcodra képzelem kezem,
a pokol sóhaja hőmérsékletem.
Nem lázálom hajt és nem is ítélet,
világvégre is elmennék teérted.
Holott a hófedte szürkeség halad,
virággá szépül nálad a pillanat,
s míg lassan hervadva emel a vágyhoz,
levegő után kapkod a síráshoz.
- Mészáros László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges