Villanásnyi a lét –
Üvegház. Üvegtéglákon áttetsző idő.
Szilánkokra tört emlékezés.
Felkaristolt arc redőiben megbúvó múlt
darabokra hullt.
Zörgő törmelékhalmazon
egykor színes cserepeit rakosgatom…
Halántékom mögé zárt
lüktető gondolatokból
kiszabaduló szavak
szelídülő reménnyel
szépről mesélnek.
Ma kissé sötétebbek a szokásosnál.
(szép pár lehettünk volna)
Gondolj az esős napokra,
talán lesz időnk egymásra
több órát szentelni.
Elbeszélgetnénk a világ dolgairól
kávé kortyolgatás közben,
mint azon a forró délutánon...
Nem parancsolhatod meg a felejtést,
tikkadt földnek a zápor után epedést.
Nem tilthatjuk meg a tenger hullámzását,
a mélyéből feltörő kiáltás óhaját,
szélnek a száguldás örömét,
szerelmeseknek az ölelést…
Ki tilthatja meg a gondolatot?
Meddig kell még cipelni
semmibe futó vágyaim gúzsba kötve?
Vagy dobjam el, mint
fakult leveleiket a fák?
A lomb se őrzi örökké a zöldet –
Megmenthetnéd belőlem
ezt legalább.
Engedd,
hogy beengedjem
a születendő pirkadatot…
(Merjelek szeretni egyáltalán?)
*
Saját fotó: Gúzsba kötve