ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

  Gyönyörű volt ez a délelőtt. Különösen jólesett a reggeli legelés. Már napok óta Keresztúr felől fújt a szél, és magával hozta a Balaton, nádas–iszap vízszagát; ezzel különös zamatot adott a fű megszokott ízének. Leginkább az itt-ott beletévedt szagosmüge aromája volt domináns, amiben csak később lett biztos, mikor oldalt fekve kérődzött. Szeretett ilyenkor egyedül lenni, ábrándozni, és lesni a tovatűnő, egymást hajkurászó bárányfelhőket. Utóbbi időben az első legelés után, már gyakrabban különhúzódott a csordától, hogy ne zavarja társai bakfisos fecsegése, mindenfajta vágy szülte kitalált bikakalandokról. Elment már neki attól is a kedve, hogy egymással műhágást imitáljanak, amihez még a legfontosabb kellék is hiányzott; ez csak kínzóbbá tette az örökre kielégítetlen vágyaikat.

  Tegnap egy nagyon jó helyet talált magának, közvetlenül a villanypásztornál, egy öreg akácfánál. Mellette egy fiatal juhar tanulta még a gyökérnövesztést. Igaz, sok volt arra a szétszórt bucoktúrás, meg amit a leánytársai maguk mögött hagytak, - ezért mindig jól megnézte, hová teríti le a plédjét. De megérte a fáradtságot. Igazán nagyon remek volt ott versírás közben megpihenni, az ég felé nézve, pulzusán számolva a költemény ritmusát, s közben az oldalát vakarni a fiatal fa törzsén. Eszébe se jutott, hogy a növendék, közben rémülten kapaszkodik a zsenge gyökereivel a földbe.

  Lilike szerelmes volt.

  Egyszer Eszter, a barnafoltos barátnője, mesélte, hogy még valamikor borjúkorában, olvasott egy leányregényt, amiben egy bikaerős, széplelkű spanyol állat, aki, ahelyett hogy az arénában ünnepeltette volna magát, inkább otthon szagolgatta a virágokat. Azóta Lilike ebbe az ideális eszményképbe volt szerelmes.
  Aztán tavaly, Szent Mihály napján meglátta Őt.
  Akkortájt éppen az országút mellett legelésztek, mikor Albert - így nevezte a nyalka bikát magában, – Marcaliból jövet Somogyszentpál felé poroszkált gazdájával. Hát az egy gyönyörű nagy állat volt. Izmait még az a bizonyos amerikai kormányzó is megirigyelhette volna. Később, mikor megtudta társnőitől, hogy Albert a magvát viszi ilyenkor jó pénzért egy műtehenet boldogítani, éjszakánként zsebkendőket zokogott teli - még a versírással is jó időre felhagyott. A szomszédja Amália, öreg, sokat tapasztalt fejőstehén volt - leplezett irigységgel rebesgették róla, hogy lánykorában még igazi bikával hált -, vigasztalta a maga anyás módján. Ölébe vette Lilike fejét, s letörölte könnyeit. Amália egyébként még mindig nagyon jó tejelő volt, irdatlan nagy tőggyel. Ezért muszáj volt állandóan bőrmelltartót hordania, ami a hátán egy övvel volt rögzítve. Erre azért volt szüksége, hogyha reggel feltápászkodik, rá ne lépjen. Ez az idősödő, kedves kérődző, sokat mesélt Lilikének a régi szép időkről, amikor még a gazdáik házhoz vitték őket a legényekhez hetyepetyézni meg miegymás... Ráadásul akkortájt még maguk nevelhették a borjaikat az istállóban. Taníthatták őket szépre, jóra, tisztességre.
  Jó sokáig tartott, míg szegény Lilike elűzte fejéből a mindig vissza-visszatérő képet, mikor Albert éppen egy műtehenet... Fújj! Mikor egyszer szipogva kifakadt, hogy Albert miért nem vette észre már a csókolózásnál, hogy ez nem igaz tehén, Amália magában mosolyogván csak avval vigasztalta, hogy a bikák már csak ilyen marhák.
  Az idő azért örök törvénye szerint végezte dolgát. Enyhítő írt hoz a sajgó sebekre. Lassan Lilike is visszatért verseihez. Már ismét ábrándozott. Már újra hitt az eszményi szerelemben, mikor két magányos, megértő szív egy ütemre dobban.
Hitte, hogy majd egyszer, egy csodálatos reggel Albert és ő majd elsőnek köszöntik a mezőn a felkelő napot, s együtt boldogan mondanak jó reggelt a bogarászni induló fecskecsaládnak, s jövőt tervezve andalognak majd a harmatos réten.
  Hitt a lélekben. Az egy tehénnek is lehet. Egyébként Lilike nem csak a felhőket bámulta. Heverészés közben rámosolygott a pocsolya mellett hanyatt fekvő, hasukat süttető békulákra is.

  Szívét csordultig töltötte az édes, örömteli-fájdalmas kín a hirtelen rázuhanó reménytelen vágyódástól Albert után. Tudta, nagyon rövid életüknek nyoma sem marad majd a földön.
  Sétálás közben hirtelen megroggyantak a lábai, és olyan erős szívgyengeség tört rá, hogy le kellett ülnie.
  A váratlanul rátörő lázas örömtől, reszkető kézzel elővette tintaceruzáját, megnyálazta, s lassan a papíron a lágy betűkkel szántott barázdák verssorokká nemesültek, s megszületett egy gyönyörű, szerelmes szonett. Alberthez.