ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1817-ben ezen a napon született Arany János.

Vojtina ars poetikája
(részletek)
"Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a "poshadt fazék,"
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.

Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán "mint a beteg álma":
Lássuk, ha e zűrből valami válna.
   
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort... legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem... rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne'kül... mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.

De a hazáról... Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!...
Késő ez is: mi haszna lelkesűl
Az ember, ha középen belesűl!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
   
Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen":
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
   Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a... cipész-inas, nem egy.
   
Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen... csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
"Mély hallgatásban torkom elrekedt";
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből... énektanár.
   
Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak:
"Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak";
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.
   
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni!
   
Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, …

   … a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
   
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő' s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!...
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
   
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa…”

Vallomás
Egészen kicsiny gyerekkoromtól fogva rajongásig szerettem Arany Jánost. Tényleg egészen kicsiny korom óta, mivel Édesapám, ki áldott kezű műszerész volt, de nem iskolázott ember, fel nem fogható okból úgy ötéves koromban esti meseként elkezdte a Toldit fölolvasni nekem. Egyetlen magyarázatom van erre: Apám veleszületett, természetes intelligenciája.
És emlékszem, hogy az az öt éves kisfiú egészen vevő volt Arany János szavaira, metaforáira, allegóriáira meg Miklós történetére.
(Mellesleg: alaposan sikerült a Toldival irodalmi ízlésemet is beállítani Apunak: soha, egész hatvan éves történelmem során nem lehetett nekem vackot, félkézről írt, dilettáns művet eladni. A mérték mindig is az Arany-mérték maradt számomra.)
Hét éves lehettem, amikor Apu megemlítette, hogy van ám folytatása is Miklós történetének, és attól fogva egy éven át könyörögtem mindenkinek azért a folytatásért, míg nyolcadik születésnapomra nővéremék megvették a trilógiát, és én, mint éhes nádi farkas vetettem rá magam.
Nem hiszem, hogy az azóta eltelt ötvenkét évben akadt olyan esztendő, amikor ne olvastam volna újra azt a gyönyörűséget.
(Nem mellesleg: a Toldi szerelme egész biztosan a romantika iránti hű szeretetemet alapozhatta meg. Mert sok-sok irányzatot kedvelek, de rajongani csak a reneszánsz és a romantika iránt tudok.)

Nehéz lenne kimerítő választ adnom arra a kérdésre, miért is szeretem Arany Jánost oly nagyon. Elvileg kellene tudnom válaszolni, hisz irodalomtanár voltam, és bizonyára el is mondtam tanítványaimnak, de, hogy mindent elmondtam-e? azt nem tudom.
Egyáltalán: elmondható-e minden?
Talán halk, csöndes tempózását szeretem, talán elképesztő szókincsét, talán a lélek mélységeit föltárni tudó képességét. Ki tudja? Tán együtt mindent.
Szerettem tehát minden időben, minden életkorban Arany Jánost, de azon kapom magamat, hogy időm haladtával, öregségemre egyre jobban szeretem. Valószínűleg arról van szó, hogy egyre jobban értem.
Mert Arany János – bizonyos nem szó szerinti értelemben – sosem volt ifjú, harsány titán. Gondoljunk bele: csak hat évvel volt idősebb Petőfinél, mégis: Petőfi ifjú lázadóként él irodalmi emlékezetünkben, Arany János megfontolt, bölcs öregként. Már 1846-ban, a Toldi megírásakor is megfontolt, bölcs öregember volt, mérhetetlen tudással, az emberi lélek alapos ismeretével.
Mostanában elhúzódva minden más sírtól öreg, hajlott tölgyfa alatti síremlék mélyén alussza álmát a Nemzeti Sírkertben, kedvelt sétahelyemen.
Hogyne.
A Margitszigeten szeretett üldögélni utolsó éveiben, egyedül, minden más embertől elhúzódva, a tölgyek alatt, minden Költők legnagyobbika: Arany János.
Most is: félrehúzódva, senkivel nem pörölve nyugszik, imádott Juliskája, Júliája, Piroskája hamvai mellett, Ő.
Vedd csak a nevét, egyszerűen a nevét olvasó!
Mondd csak ki: Arany János.
Nos?
Remélem, remélem történt Veled valami!
Csengenek-e, bonganak-e már a sorok?
Csengenek-e, bonganak-e már a magyar nyelven leírt leggyönyörűbbek?
Hát persze!
Hallgassuk e zengzeteket!

„Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
   Csak a lehetetlent lehetne letetni:
Piroska személyét egy percre feledni!...”

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
   Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

„Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
   Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.”

„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
   Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”
„Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”

„Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”

És egy záró gondolat, Költőnk jellemzéséül.
Amikor lánya, Juliska, apja imádott Juliskája, második gyermeke szülése után meghalt, a fájdalom tényleg letaglózta Arany Jánost.
De miközben a dolgozószobája melletti szobában feküdt ravatalon lánya, a Költészet Ördöge csak elkezdett Arany fülébe suttogni.
Verset, Költő, verset! Ilyenkor „illik” a versírás, illendő…
És Arany enged előbb a csábszónak, a szirénhangoknak. Papírt tesz maga elé, tollat vesz kezébe, és írni kezdi:

„Midőn sebzett Hazám oltárodon,
a Honfi könnyével áldozám,
mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom,
Épp oly megtört szívvel,
de nem oly szabadon…”

És itt húzta át a szenvedő Apa a költő Arany János verskezdeményét, és írta alá az igazi, az egyetlen elfogadható verset, amit akkor és ott írhatott:

„Nagyon fáj…. Nem megy….”

Gondolom, egyszer minden Költő vagy félköltő vagy egészen nemköltő eljut idáig…
Egyszer életében…

*** *** ***

Egyébként annak is ma van az évfordulója, hogy
1824-ben megszületett Bedrich Smetana, a zseniális zeneszerző. Róla most nem fogok ömlengeni, bár lenne hozzá kedvem: ha élek még, akkor jövő március másodikán Aranyt szorítom kicsit háttérbe, és Smetanáról szólok hosszasan…