ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- elsősorban gimnazisták számára, de feljebb is mehetünk -

Szakmám harminc éves művelése – bűvölése közepette igen gyakran hallottam tanártársaim elhaló sikolyát: „Ezek még esszét sem tudnak írni!”
Ilyenkor vagy halkabban, vagy hangosabban szűrtem akkor még meglévő fogaim között: „No! Csak azt tudnak. Amit írni nem tudnak, az a műelemzés.”
És tartom magam ehhez!
Fogad velem valaki?
Így azonban, nyugdíj-magányban - hogy már senkinek semmit sem mondhatok -, szeretném végül tisztába tenni a babát.
Hisz pisis a lelkem.
Vagyis elmondanám először – utószor -, mi a helyzet és az eltérés esszé és műelemzés között.
Uccu, fussunk neki Benevolis!
Hogy egészen rövidre zárjam a dolgot, ide teszem az esszé meghatározását, legyen indulópontunk: e definíció szerint az esszé olyan filozófiai-szaktudományi értekezés, amelynek mondanivalóját szépírói eszközökkel fejti ki egy tárgyról alkotója.
Ebből következően az esszé műfaja tág teret tár a szerző adott tárgykörhöz tartozó önvélekedésének.
Nem tudom, érthető voltam-e?
Az önvélekedésre tenném a nyomatékot: vagyis Te, Kedves gimnazista, bizony esszét írsz, ha arról mesélsz, mit jelentett Néked a Költemény. (Mellesleg: tanárod is esszézik az órán, ha ugyanezt teszi.)
Bizonyos szavak gyakori megjelenéséből a dolog elég jól mérhető: ha szaporák az „úgy vélem”-ek, a „véleményem szerint”-ek, az „én úgy látom”-ok, akkor esszé műfajában mozogsz, írástudásodtól függően, jól avagy rosszul.
(Az anekdota – gondolom – ismert. Drága Arannyal történt, hogy egy „esszéíró” -vagyis nem elemző -, minden páratlan mondatát úgy kezdte: Arany János itt úgy gondolta, Arany János ott úgy gondolta. Mire a Kedves, a Legszelídebb Költő a lap szélére írta: ’Gondolta a fene!’)
Így van, biz’a'. Hát mi módon tudhatnám én, hogy mit gondolt a Költő?
Ám nem is ez a dolgom, ha műelemzést végzek.
Hahogy műelemzést végzek, egy dolgom van csupán: kifejtegetni, megállapítani, fölméregetni, mi módon valósította meg a Költő a Mondandót.
Amúgy persze ez egyszerűnek tűnik, de korántsem oly egyszerű.
Haladhatok, Gimnazista?
Jer velem!
Szép útra tévedtünk.
Megengeditek-e, hogy első számú elkülönítésemet ide tegyem?
(Naná: vagytok kénytelenek, legfeljebb kikapcsolhattok, de ha tovább olvastok, föltétlenül elmondom.)
Szerintem a műelemzés okos, bölcs, az esszé okoskodó.
Máris mondom a különbséget.
Miután ily sikertelenül tisztáztam, mi is az esszé lényege, megpróbálom hasonló szinten zűrössé tenni, hogy mi is a műelemzés.
Fura útja van egy műalkotásnak attól fogva, hogy az Alkotó képzeletében megjelenik, aztán varázslatokon megy át, és végül eljut a Befogadóig.
Ha most jól megnézed ezt az utat, rá kell jönnöd, hogy Valóságtól Valóságig vezet ez az Út.
Mert nagyon kevéssé tagadható, hogy a Művész semmi egyébből el nem indulhat, mint az őt körülvevő valóságból. Legyen bármily elvontan gondolkodó, absztraháló készségű, szimbolikus, „modern”, „mai”, kiindulópontja biz’ a valóság.
Legfeljebb alaposan átgyúrja tudatában, de ez mit sem tesz: földi valóságban élő másból kiindulni, mint a földi valóságból nem tud.
(Mint ahogy a szép, fényes Vega-csillag harmadik bolygóján lakó meg – ha laknak arrafele, és miért is ne laknának? – a vegai valóságból indítja vegai művét.)
Az ám, csak hogy a Művész a Valóságot tudatába veszi, ott fantáziaképekké formálja, aztán művet alkot azokból; ez a mű már a valóságnak egy másik fertálya, és ez a fertály jut a befogadóhoz. Aki, épp úgy, ahogy a művész, a befogadott alkotást fantáziaképekké bontja le, és ekként veszi tudomásul.
Ha pedig műelemzésre adja lelkét a befogadó, akkor ismét fantáziaképeket gyárt, aztán elküldi ezeket a külvilágba!
Hej, mennyi veszteség!
Gondolkodjunk csak!
Már a művész is tudatán szűri át a valót: első veszteség.
Aztán saját fantáziaképeit adja tovább: második veszteség.
Aztán mi befogadjuk a kész művet, fantáziaképek formájában fogadjuk be: harmadik veszteség.
Végül még tán elemezzük is a művet, fantáziaképekbe tömörítve: negyedik veszteség.
Mit lehet itt tenni?
Hogyan kell hát művet elemezni (nem visszabüfögni a lenyelt művet), hogyan lehet?
Helyes, akkor kunkorodjunk a műelemzés felé: út közben két dologra szeretnélek figyelmeztetni!
Alább majd fölkínálok egy műelemzési sablont (?), útmutatót (?), de figyelmeztetni szeretnélek arra, hogy egyáltalában nem kell mechanikusan követned ezt a sablont, különösen két szempontból nem: sorrendileg egyfelől, és kötelező mód másfelől.
Egyáltalán nem ritka, hogy én például úgy fogok egy mű elemzésébe, hogy - mondjuk – belekapaszkodom egy mondatba, egy képbe, egy rímbe, egy ritmikai elembe, mert úgy érzem, ott, ott van a lényege a műnek, a szíve meg a lelke.
És erre Téged is bíztatnálak, te jó Gimnazista!
Ha úgy érzed, hogy az utolsó előtti sor hordozza a Mű lényegét, ha úgy gondolod, hogy egy szépen égre pöttyentett felhőpamacs a festmény lényege, egy hajtincs megfaragása volt a legkedvesebb a Szobrász szívének, egy furcsa, szép akkord-átmenet viszi a zenemű lényegét, hát kezdjed elemzésed onnan!
A másik dolog, hogy nem kell minden alább fölsorolandó területet erőszakosan érinteni.
Mondok egy példát, úgy világosabb lesz!
Vegyünk két Petőfi-verset, hisz azokat mindenki ismeri!
Ha a Befordúltam a konyhára… című verset kell elemezned, nyilvánvalóan elengedhető az elemzésben (sőt: elengedendő!), hogy mikor született Petőfi, hova járt iskolába, mikor volt bárányköhögése és voltak-e tömegmegmozdulások a versírás időpontjában Veronában.
(Amúgy: voltak, de most komolyan: minek kéne ezt tudni a Vers megértéséhez?)
Ellenben, ha föladatod a Nemzeti dal elemzése, akkor alig hagyható ki a „népek tavasza”, Párizs, az észak-itáliai megmozdulások, a bécsi forradalom, a márciusi ifjak szerveződése meg – végül, de nem utolsó sorban – a pesti forradalom.
Ily módon fogjunk bele a műelemzés lehetséges menetébe.
Elsőként legyen az, amit úgy hívunk, hogy genetikus réteg elemzése. (Vagy hát, én így hívom.)
Ez két dolgot jelent, és valószínűleg úgy szokott szerepelni az óravázlatokban, hogy „a mű keletkezési körülményei”.
Két dolgot azért jelent, mert egyfelől megvizsgáljuk, hogy az adott mű mikor, hogyan és miért jelenik meg az Alkotó életútján.
Másfelől a kortörténeti háttér fölvázolása olykor elengedhetetlen. Mondom: olykor. (Lásd fenti megjegyzéseimet Petőfi versei kapcsán!)

Gondolom, ez könnyen tisztába tehető baba, nem kell sokat nyüglődnöd, hisz történelmet is tanulsz, életrajzot is.

Ez után én vizsgálnám a műnemet, azon bévül a műfajt.
Tudod, ugye?
Három műnem, és azon belül sok-sok műfaj létezik. Igazán csak mutatóba: az epikán belül lehet valami regény, novella, elbeszélés, adoma, anekdota, vicc, karcolat, fabula, epillion, eposz, históriás ének, elbeszélő költemény, verses regény miegyéb.
A lírában, huhúúúú! Lehet a mű dal, epigramma, óda (annak minden alfajával), alba, planctus, rapszódia meg még sok-sok más is.
Ha már megvizsgáltad tartalmilag a dolgot, nézzed meg a formát is, mely a lírai műfajok esetében majdnem biztosan vers, ám a dráma és az epika esetén – sajna - vers is lehet, de próza is.
Ha drámát elemzel kedves Gimnazista, akkor annyit legalább tudjál, hogy tragédiáról, komédiáról vagy középfajú színműről szólsz-e?

Következő fontos figyelni való a cím és a téma egybefüggése.
Persze ehhez a címnek is jónak kell lennie, a műnek is!
Régen, réges-régen nem adtak ám címet: kicsivel később – mondjuk a barokk időkben – bírhatatlanul hosszú címet adtak, főleg imádott spanyol Mestereim, akik mindig is szívesen estek cím- és rangkórságba. Így aztán két három oldalt biztosan átlapozhatsz egy későreneszánsz, korabarokk spanyol mű esetében, mert nem nagyon fogsz mást találni, mint a Szerző minden létező nevét, és a Mű bőségesen fejtegetett címét.
(Ha nem hiszel nekem, lapozd fel légy szíves a csodálatos Cervantes álomszép Don Quijotéjét. De felőlem ránézhetsz Calderónra, Lopez de Mendozára, Ferdinando Figueroára vagy aki Neked épp kezed ügyébe akad!)
Ahhoz azonban, hogy a cím és a téma összefüggésének problémáját megoldhassad, bizony tudnod kell, mi az a téma?
A téma görög eredetű szó (naná!), és annyit jelent, mint tétel, alapgondolat, egy mű tárgya. Egyszerűbben tehát, amiről egy mű szól.
És ha minden a helyén van – és nem valami elszállt agyú „ultra-hiper-szupermodern” szerzőről van szó, akkor a mű címe és a témája hűséges házastársi kapcsolatban él.

Következő lehetséges lépés a kompozíció, vagy szerkezeti megoldás vizsgálata.
Amikor egy Alkotó a valóság elemeit vászonra viszi, szoborba foglalja, kottapapírra hangjegyekkel vagy egyszerű papírra betűkkel veti, akkor annak a valóságnak az elemeit egyfelől átrendezi (alkotói szándékának megfelelően) másfelől elrendezi.
Ez az elrendezés a kompozíció.
Sokéves gyakorlat tanított meg arra, hogy az epikai és drámai művek rendezési sémáját (expozíció, cselekmény bontása, bonyodalom, tetőpont, megoldás) minden gimnazista tudja, sőt adott műre értelmezni is tudja. Ez tehát rendben van, ám a lírai komponálás felismerése kicsit több gondot jelent.
Pedig – lásd! – oly egyszerű ez.
Minthogy a líra meghatározás szerint is olyan mű, mely az Alkotó érzelmeit, gondolatait ábrázolja, a szerkezet ezt követi.
Nagyon egyszerűen tehát: ott és akkor kezdődik új szerkezeti egység, ahol és amikor a Költő új gondolatba, mondandóba kezd, vagy változik hangulati-érzelmi tartalma.
Ez tán nem nehéz, ugye?
Kicsit nehezebb – de ez sem igazán bonyolult – az egyes szerkezeti elemek közti viszonyt megfejteni, melyek logikai kapcsolatot mutatnak, és ötfélék lehetnek, akár a mellérendelő mondatok fajtái, vagyis: párhuzam, ellentét, választás, következtetés és magyarázat lehet a kompozíciós elemek között.
Ámde ez lehet ám oly trükkös, mint a csodálatos Szeptember végén-ben, ahol egy-egy ellentétpár kerül párhuzamba. (Külső világ ellentétpárja: nyíló, kerti virágok – hótakarta bérci tető. A költői én ellentétpárja: lángsugarú nyár a szívben – téli dér ütötte, őszülő haj. Az ellentétpár áll párhuzamban! Csodálatos, nem?)
És számtalan példát hozhatnék még: elég tán, ha a Himnusz és Szózat zseniális és sokat mondó kompozíciós megoldására utalok, melyet – reményeim szerint – minden gimnazista, tehát Te is, Barátom, lazán föl tudsz vázolni! Igaz?

Látszólag holnapra már csak nyuszifarknyi dolgot hagyok, hisz a képi és hangzóssági megformálás maradt hátra, de azért ne nagyon reménykedj: tán a legnehezebb részhez jutunk holnapra.
Ám, ha mindezt jól fogod tudni alkalmazni, akkor bízvást megnyugodhatunk abban, hogy tudni fogsz műveket elemezni, és nem csak a művel kapcsolatos gondolataid föltárni, ami persze fontos, nagyon fontos, de csak akkor, ha föladatod esszét írni.
Értjük mi egymást, ugye?

- folytatódik -