• копирайтинг
  • копирайтер
  • SEO копирайтинг, сео копирайтинг
  • рерайтинг
  • контент для сайта
  • наполнение сайта
  • написание статей, статьи на заказ
  • рекламная кампания
  • обслуживание сайтов
  • биржа статей
  • пресс-релизы
  • копирайт, копирайтеры
  • Műelemzés vagy esszé? (2)

    |
    Kavyamitra Maróti György képe

    Maradt hátra tehát a képi és hangzóssági réteg elemzése, ha ez meglesz, akkor tényleg vállra lehet helyezni a ballagótarisnyát, és elballagni az érettségi tarackos mezejére.
    Csapjunk a lecsóba!

    A költői kép (ez a nagyon rejtélyesnek beállított valami) nem más, mint az Alkotó tudatában felmerült fantáziakép szavakban való megjelenítése. Minthogy pedig ez segít közelebb kerülni a Költő látta Képekhez, nem is kéne oly erővel haragudni a költő képek tanulása közben!
    Hányszor hallottam diákjaimtól: „Hát ezt meg minek kell tudnom, minek ez a mindennapi élethez?”
    És két perccel később esetleg így sóhajtott kedves tanítványom: „De lassan megy az idő!”
    Szóval megszemélyesítést használt a Lelkem tanítványa, egy egészen hétköznapi magyar órán.
    A költői kép ugyanis arra való, hogy minél plasztikusabban adja át valaki másnak az éntudatban fölmerült fantáziaképet.
    Mondok egy egyszerű példát, csak közben hunyd le a szemed, és figyelj arra, amit látsz!
    Azt mondom hát: asztal.
    Majd azt mondom: barna asztal.
    Barna, kerek asztal.
    Kerek, barna, egylábú asztal.
    Egylábú, kerek, barna asztal a bárban. Bári, kerek, egylábú, üvegtetejű, kerek asztal.
    Kapiskálod kedves, egyfejű Gimnazistám?
    Folyamatosan szűkítettem képzeleted lehetőségeit, egyre plasztikusabbá tettem a képet, egyre inkább arra késztettelek, hogy legalább nagyjából azt lássad, amit én láttam képzeletemben.
    Hogyan is tettem?
    Jelzők halmozásával, naná!
    Aki azt gondolja hát, hogy a jelzőhalmozás valami nagy, fene költői trükk, jócskán talál szarva között tőgyet.
    No, azért mondanék fontosat, használhatót is Neked.
    Például azt,hogy a költői-fantáziaképeknek két fajtája ismert:
    a makroképek, és
    a mikroképek.
    Igazából makroképekről már beszéltem ám Neked, csak akkor nem ide soroltam. Ugyanis makrokép egy alkotás kompozíciója, cselekménye, témája, mondanivalója. (Be nagyon utálom ezt a szót: beválthatom alkotói szándékra?)
    Ezekről már mintha beszéltem volna, most még hozzátenném a műben foglalt jellemeket, példának okáért.
    Ebből már kitalálható, hogy a makrokép az, ami az egész művet uralja, valójában csak egy mű elolvasása után ölt testet a befogadó tudatában.
    De azért vigyázz, vigyázz, fiatal Barátom! Ha alkotásra adnád fejed, szíved, kezed, tudnod kell, hogy a Te fantáziádban az első toll- vagy ecsetvonásnál, az első kalapácsütésnél, az első tégla letételénél készen kell lennie a makroképeknek.
    Hogy a befogadó csak a mű teljes befogadása után láthatja tisztán képeidet, nem azt jelenti, hogy Te is lazsálhatsz, hogy azt gondolhatod: majd lesz valahogy az a szerkezet, téma, mondandó.
    A legegyszerűbb fogalmazás írásának kezdetén is Neked készen kell látnod fogalmazásod! (Ezért biztatgat minden magyartanárod vázlatírásra: magam is biztatnálak!)
    Még egy közkeletű tévedésről hadd szóljak!
    Az a fránya tartalom, kérlek!
    A tartalom nem a cselekmény elmakogott váza, nem ám!
    Egy mű igazi, való tartalma = cselekmény + költői szándék (avagy: mondanivaló)
    Ezt sose feledd!
    Ha a tartalmat kérdezni eszébe jut Tanárodnak, ne elégedj meg avval, hogy elmeséled (amúgy rosszabbul, mint az Író-Költő tette) a mű cselekménymenetét!
    Ne tedd, ha kedves az életem!

    Amit viszont hagyományosan költői képeknek nevezünk, azok lényegében a mikroképek világa.
    A helyzet az, hogy ebből nagyon sokféle létezik, mégis nem kevés esztéta állítja, hogy lényegében csak egy létezik, éspedig a hasonlat: másként fogalmazva, minden szókép lényegében a hasonlatból mászott elő, mint ahogy minden orosz író (állította Dosztojevszkij) Gogol Köpönyegéből bújt elő.
    Így hát tisztázzuk először a hasonlat fogalmát, aztán meglátjuk, mire jutunk!
    A teljes hasonlatban valamit mással összevetve teszünk elképzelhetőbbé, árnyaltabbá. Formailag a mondatban kötőszók, határozószók, utalószók kapcsolhatják össze a hasonlítottat és a hasonlítót, de névutós szerkezettel vagy képzett szóval is kifejezhető. Lehet érzelmi vagy hangulati.
    Lássuk csak: van tehát valami, amit hasonlítunk (hasonlított), van valami, amihez hasonlítunk (hasonlító) és persze kettejük közt egy analógia, ami miatt hasonlíthatjuk őket. „Szerelmem oly nagy, mint az óceán / S oly mély…”
    (A hasonlított itt Romeo szerelme Júlia iránt, hasonlító az óceán, analógia a nagyság és a mélység.)

    A metafora egyértelműen a hasonlatból származó szókép, valaha még úgy is hívták, hogy összevont hasonlat, ami persze téves meghatározás, mert a metaforában nem hasonlatosság, hanem azonosítás van. Azonosítás, mégpedig két fogalom vagy jelenség azonosítása közös külső vagy belső vonásaik vagy hangulati egyezésük alapján. A metafora szemantikai sűrítettsége a tartalom és a hordozó együttes jelentéséből fakad, a két dolog képzetének kölcsönhatása miatt. „Országok rongya! könyvtár a neved,” - mondja Vörösmarty a Gondolatok a könyvtárban. Nem azt mondja tehát, hogy olyan a könyvtár, mint országok rongya, hanem azt mondja, hogy AZ.

    A megszemélyesítés olyan metafora (hisz lényegében az), amelynek egyik eleme valamilyen természeti jelenség vagy élettelen tárgy, a másik élőlény, amelynek tulajdonságait átvisszük az elsőre. „Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” – mondja Nemes Nagy Ágnes.
    Ennek - mármint a megszemélyesítésnek - egy speciális fajtája az allegória, melyben elvont fogalom személyesül meg vagy képileg megfoghatóan ábrázolódik. Létezik implicit és kifejtett fajtája. (Az elsőre jó példa József Attila Ős patkány terjeszt kórt… című versének első szakasza, a másodikra hoznám Arany János Magányban első szakaszát. (Nézz utána a MEK-ben!)

    A szimbólumot az allegóriához mérten ismerhetjük fel: allegória egy előzetesen elgondolt fogalomhoz rendel hozzá képi formát, a szimbólumalkotás során pedig a formáktól jutunk el a fogalomhoz. Így függenek ők egymásba.
    „Jött boros kedvvel, paripásan, / zeneszerszámmal, dalosan, / és mellém ült le ős Kaján.” – így Ady Endre.

    A szinekdoché is lényegében a metonímia egyik fajtája, hisz jelentésátvitelen alapul. Egyik kedvelt fajtája, amikor valamely részlet jelenti az egészet (pars pro toto = rész az egész helyett):
    „Véle jön haragos ötször ötven szablya…” – mondja Zrínyi a Veszedelemben, és bizony a vad törökökből csak a szablyákat látjuk, de a szablyák a falra fölmenő török harcosokat jelentik itt.
    Ugyanennek létezik az ellenkező variánsa, amikor az egész jelöli a részletet (totum pro parte), ám ez a dolog lényegén, a névátvitelen mit sem változtat.
    „És kiverte szépen koporsószegével / fénylő csillagoknak milljom-ezerével.”
    Gyönyörű fajtája a szinekdochénak, amikor a többes szám és az egyes szám takarja be egymást:
    „Mentek-e tatárra, mentek-e törökre?”

    A szineztézia is a metaforák rokona, kétféleképpen jöhet létre: hasonlósági és érintkezési képzettársításból. A hasonlósági képzettársításban valamilyen fizikai vagy hangulati hasonlóság van, mondjuk egy rikító szín, az érintkezésen alapuló képzettársításban a szemlélet egységéből születik a szinesztézia, a szemléletben érzéki benyomásként fordulhat elő, mondjuk fehér csönd.
    „A barna gondok, szélvész, háború, / villám s hideg fény voltak táborom.” – mondja Csongor az álomszép Csongor és Tündében.
    Vagy például Tóth Árpád Körúti hajnalában „ a színek víg pacsirtái zengtek” és „lila dalra kelt egy nyakkendő.”
    Sok-sok szépséges képet mutathatnék még, de – úgy vélem – érettségire ennyi épp elég lesz! Csak ezeket tudd fölismerni Te Kedves Gimnazista, és nem fog fájni az én öreg fejem.

    Hiába, hogy az irodalom fantáziaképekből építkezik, de építőkövei a nyelvből valók: hangzó szavak. Így aztán megállja helyét az, hogy az irodalomnak több köze van a zenéhez, mint a képzőművészethez, különösen a versnek.
    Ezért elengedhetetlen egy mű vizsgálata során a hangzóssági réteg vizsgálata, mely két dolgot foglal magában.
    Egyfelől annak a hangulati eredőnek a vizsgálatát, mely a szavak jelentésén túl a hanglakjukból fakad; a vizsgálódás másik területe természetesen az a zeneiség, amit a ritmus és a rím hoz létre.

    A verselésről annyit mindenképp tudnod kell, hogy el tudjad különíteni az időmértékes és az ütemhangsúlyos verset egymástól.
    Az időmérték alapja a szótagok időtartama. A legismertebb időmértékes ritmusrend a görög-római verselés. Az időmértékes ritmus alapeleme a szótag, egységei a versláb, a kólon és a periódusok: a verssor és a strófa.
    A szótag az időmértékes versritmusban a következő magánhangzóig terjed, függetlenül attól, hogy a következő magánhangzó ugyanabban a szóban vagy a rá következőben található. A szótag rövid, ha a magánhangzója rövid, és utána legfeljebb egy rövid mássalhangzó van. Ebből következően kétfajta hosszú szótag létezik. A természeténél fogva hosszú szótagnak a magánhangzója hosszú. A helyzeténél fogva hosszú szótagnak ugyan rövid a magánhangzója, de utána vagy hosszú, vagy legalább két rövid mássalhangzó szerepel.
    Általános szabály még, hogy a sor belsejében a rövid szótag helyett állhat hosszú szótag is.

    A hangsúlyos ritmus sokféle változatban, számos irodalomban létezik. A magyar verstanban használatos legpontosabb elnevezés: az ütemhangsúlyos verselés (Arany János "nemzeti versidomunk" – nak nevezte). Ez a ritmusrend a magyar irodalomban már a XVI. századtól létezett. A lényege: hangsúlyos verselés kötött szótagszámú ütemekkel és sorokkal. Az ütemhangsúlyos vers gyakran rímel, de a ritmusszerkezetet a rímszerkezettől először mindig elkülönítve kell vizsgálni! Az ütemhangsúlyos versben a másik ritmusrend, az időmérték is sokszor felbukkan, és így sajátos ötvözetek és keverékek is létrejöhetnek. (Szimultán vers.)
    A hangsúlyos ritmusrend alapja a hangerő szabályos váltakozása. A hangsúly pedig nem más, mint egy szótag hangerőtöbblettel történő kiemelése. A hangsúlyos elemhez aztán meghatározott számú hangsúlytalan szótag csatlakozik.

    (Természetesen van ritmusa a prózának is, csak nagyon kevesen szoktak erre fölneszelni, csak a próza ritmusát egészen más dolgok hozzák létre, mint a versritmust.

    Ennél többet a verstanról most nem szólnék, hisz egyrészt nem erről indítottam én el azt a „dísz-kurzust”, meg aztán a verstan esetleg egészen külön tanulmányt igényel majd egyszer.

    Ami a hangzósságot illeti.
    Vegyük előre a rímet, ezt a közkeletű tévedést okozó, ám nagyon szép hangzóssági elemet.
    (A tévedés abban rejlik, hogy sokan a vers kötelező, definitív jegyének tartják, ami természetesen nem igaz. A verset verssé csak és kizárólag a ritmus teszi, a rím legfeljebb szép és hasznos dekoráció, de nem kötelező! Az antik – görög-latin - vers például nem használta, noha ismerte.)
    A rímet én szívesen úgy definiálnám (ellentétben a középiskolában használatos meghatározással), mint ritmusegységek határára eső hangok vagy hangcsoportok összecsengését. Azért tartom jobbnak ezt a meghatározást, mert ebbe belefér a Balassi-strófa izgalmas rímelése is, és az alliteráció is, ami szintén rím, csak nem a ritmusegység végén, hanem elején található.
    Nyilvánvaló okok miatt (fentebb már jeleztem én ezeket), nem fogok kiselőadást tartani az összes rímfajtáról, nem ez volt ezúttal a föladatom, ráadásul tapasztalatból tudom, hogy általában evvel elboldogultok, ti jó Gimnazisták.
    Szólni kizárólag a tiszta rímről és az asszonáncról kívánok itt, mint a zeneiség két fontos eleméről.
    Tiszta rímelés esetében a rímelő egységek magánhangzója azonos vagy csaknem egyezik (hasonló képzésű), a mássalhangzó pedig hasonló hangzású, képzésű.
    „Van kertem, a kertre rogyó fák / suttogva hajolnak utamra, / és benn a dió, mogyoró, mák / terhétől öregbül a kamra.” – írja Kosztolányi, aki aztán mindent tudott a rímelésről.
    Asszonáncról beszélünk, mikor a hangzás csupán némileg hasonló: a magánhangzón kívül teljes egyezés nincs.
    „Mert fájna most felhőtlen ég, / mosolygó, sima tengerarc, / élénk, verőfényes vidék - / óh, fájna most nekem e rajz!” – így Arany János, aki szintén tökéletes volt rímalkotásban (is).
    Mint látható a két példán: az asszonánc kevesebb zeneiségével inkább a gondolatiságra irányítja az olvasó figyelmét, mint a zenére, így filozofikusabb művek esetében inkább ez fordul elő.
    (Habár! Sok gyönyörű ellenpéldát ismerek, de most nem mondok ennél többet! Arra úgyis egyenként, minden vers esetében Magadnak kell rájönnöd, hogy mit és miért használt a Költő!)

    Utoljára hagytam – korántsem azért, mintha tán nem lenne fontos – a hangzósság és a hangulat összefüggésének vizsgálatát. Azért hagytam utoljára, mert ez megint csak olyan dolog, melyet erőltetni nem szabad, ám lesznek olyan versek, melyeknél olyan föltűnő, hogy el nem hanyagolható az elemzés során.
    Legegyszerűbb megjelenési formája a hang- és hangulatfestő szavak alkalmazása, erre mindenképpen illik fölneszelned te jó Gimnazista!
    Nehezebb észrevenni, ha a hangok festik alá a hangulatot.
    Ez azon alapul, hogy a magánhangzók esetében a mély magánhangzók (a, á, o, u) szomorúbb, tűnődőbb hangulatot, míg a magas hangok (e, é, i, ö, ü) vidámabb, cselekvéstelibb hangulatot hordoznak.

    Verlaine Őszi chanson első szakaszának tizenhárom szava közül tíz szó mély hangrendű, ráadásul az „és” kötőszót nem is illik besorolni, mint semleges tartalmút, a szavak közé. Ez ugye – legalább is – föl kell, hogy tűnjön! Az Őszi chanson igazán nem vidám, pattogós vers, ugye?
    Evvel szemben Petőfi nagyon is kedves hangulatú A tintásüveg című versének első szakaszában huszonnyolc szó közül tizennyolc a magas hangrendű.
    (Egyébként bizonyos mindennapi szavaink ellentétpárjára is áll mindez: háború – béke; búbánat – öröm. Biztos találni fogsz még ilyeneket.)

    Ami a mássalhangzókat illeti: a folyamatosan ejthető, zöngés mássalhangzók (l, j, m, n, ny,ly) tűnékenységet, múlékonyságot, töprengő, elrévedő hangulatot eredményeznek, míg a fölpattanó zárhagok (k, g, t, d) különösen ezek közül is a zöngétlenek, inkább keménységet, kérlelhetetlenséget.
    Általában: lágyabb, zeneibb a zöngés, keményebb, zörejesebb a zöngétlen mássalhangzó.)
    Vajda János Húsz év múlva című versének első szakaszában tizennégy olyan szó szerepel, melyben l, m, ny, j, ly van; Juhász Gyula Milyen volt…-jában pedig tizennégy. Mindkét vers töprengő, eltűnő, múltba révedő hangulatot hordoz.
    Viszont József Attila anyjáról szólva így ír: „törékeny termetét a tőke megtörte”. Itt bizony csak egy ny, és két m lágyítja a sor keménységét.

    Vannak aztán versek, ahol ez a dolog egészen látványos.
    Tudod ugye, hogy Csokonai A Reményhez című versében a második és a harmadik szakasz egészen ellentétben áll.
    A második a boldog szerelem múltba veszett világát énekli meg, míg a harmadik azt a telet, azt a zord időt, amikor Lilla elhagyta a Költőt.

    No, hogy Neked is legyen föladatod, ne csak olvasgass itt nekem, a következőt ajánlom. Számold meg szép egymás után a második majd a harmadik szakasz magas és mély hangjainak arányát!
    Ígérem, tanulságos lesz!

  • копирайтинг
  • рерайтинг
  • рекламные статьи
  • слоган
  • нейминг
  • сео копирайтинг, SEO копирайтинг