ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Manapság, értékromlott korunkban szokás női meg férfias gondolkodást megkülönböztetni. Ennek sine qua nonja, hogy a férfias gondolkodás logikus, gyakorlatias, értelemhez kötött, míg a női logikátlan, érzelmi.
Ez persze merőben hamis vélekedés, ám van alapja, de alapja nem a női-férfi ellentétre (mely ellentét mellesleg nem létezik: van az ember és annak két neme, de nincs kevésbé vagy inkább emberi) vezethető vissza és nem is újkeletű.
Hadd ajánljak egy más nézőpontot!
Beszéljünk talán romantikus és praktikus (vagy mechanikai) látásmódról, függetlenül a nemektől!
Talán közelebb jutunk világunk antropológiai megértéséhez.
Mi jellemzi a kétféle látásmódot?
A romantikus megvet és lenéz mindent, amiben eleven élet nincs, tehát a gépeket holmi szörnyű, olajos, piszkos, csühögő dolognak látja, és a világ minden kincséért össze nem piszkítaná szép kezét holmi szereléssel. Ellenben imád mindent, ami csillagfürtös, kéklő-egű, dalló szájú énekes madárka.
Logikátlan, sőt illogikus a gondolkodása, a minőség nála mindig fölötte áll a mennyiségnek, már persze amit ő minőségnek és mennyiségnek gondol.
Feje búbjától a lába ujjáig telítve van érzelmekkel. Nemes érzelmekkel!
Ítélkezéseiben végtelenül szubjektív, lírikus alkat.
Ezzel szemben a technokrata logikus, következetes, objektív; baráti viszonyban áll a gépek világával, azokban épp úgy Isten teremtő kezét véli fölfedezni, mint az emberi szervezetben vagy a természeti képződményekben növénytől-állattól az ásványokig bezárva.
Mára ez a két nézőpont – tisztelet az olyan kivételeknek, mint Robert M. Pirsig (Lásd a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című remekét!) – kibékíthetetlenül szemben áll egymással.
De meg kell mondanom, hogy nem ma kezdődtek a bajok!
A baj forrása – sajnálom, hogy ezt kell mondanom – a felvilágosodás korából való. A nagy felvilágosítók által nem kívánt végeredmény úgy keletkezett, hogy a 18. század második harmadában két – amúgy egymástól független – folyamat zajlott le.
Egyrészt ott voltak a fölvilágosítók (d’Alambert, Rousseau, Voltaire, Diderot meg mások), akik Isten mellé az emberi észt, a rációt tették meg második istenként. Végtelenül hittek az emberi ész, szellem mindenhatóságában, még az is tudható, hogy milyen előzmények következtében.
Ártatlan volt ez a hitük, de majdhogynem végzetes korunkra nézvést. Ugyanis belénk plántálta azt az ötletet, hogy az emberi agy végső soron majd minden kérdést megválaszol, tudóvá válik az ember, mint Isten mindentudó, és végzetesen önteltté, önhitté tett minket.
Apróbb eredményei már ennek láthatóak: környezetszennyezés, ökológiai egyensúly jelentős megbontása, atomenergiák fékezhetetlenné válása. Nem is folytatom tovább.
Mindennek természetes következménye lett, hogy a gondolkodó emberek egy része undorral fordult el a racionalitástól és az irracionalitásba menekült. (Művészettörténetileg éppen ezért lázadt fel a szentimentalizmus meg a romantika a klasszicizmus ellen.)
Vesztünkre –úgy értem az emberi gondolkodás vesztére – nagyjából ezzel egy időben zajlott le az ipari forradalom, mely aztán létrehozta a tömegtermelést és a kapitalizmust.
Tudjuk, a kapitalista fő érdeke a profit, mely azon a nézeten alapul, hogy ha ma tíz széket gyártattam á valamennyi pénzért, akkor ha holnap száz széket gyárttatok tízszer nagyobb profitra teszek szert.
Hogy aztán a mennyiség ilyetén növelése miként hatott a minőségre, azt láthatjuk olykor szörnyű kivitelezésű iparcikkeinken, de akár meg is ehetjük a génkezelt, manipulált élelmiszereinkkel.
Mindennek természetes következménye lett, hogy a gondolkodó emberek egy része undorral fordult el a tömegtermelés szörnyszülötteitől és a minőségi kézműipar termékeihez menekült.

Így esett, hogy az emberi gondolkodás a 19 – 20. századra kétfelé hasadt a bevezetőben említett módon.
Ám – újra hangsúlyozni kívánom - ennek semmi köze nincs a női-férfi gondolkodás mondvacsinált különbségéhez.