hiába
társult födelem alá mindörökre
hiányoddal valami borús lelki ínség
aki voltál kilép néha a ködből
mint ruhából a szűz
szavak és ízek tódulnak elém és távoli tájak
fölöttem csillagok égnek
és ahogy borzong a lélek mélye
valósággá érnek a szunnyadó kétkedések
'félszeg ölelés-emlékek
védelmeznek már minden időben'
ha felszabadító bizonyosságként
üzensz valami fontosat
és mellém rendelsz az Útra másokat
hiába
hogy talpig feketében jajong a bánat
és riasztó veszélyes mélységbe ránthat
emléked könnyű fehér lepelként borul
a szív búvóhelyére
mosolyod ráterül a világ szépségére
mint határvonalak a valóság fölé
de hangodat nem hallani soha már
a feltámadásig