ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni, sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották. Jó néhány sikertelen próbálkozás után leült a csúszós nedves deszkákra a csónak alján úgy közép tájt. A fáradtságtól szaporán és közben néhányszor igen mélyeket lélegzett. A sós hideg levegő szinte belemart a torkába és fájdalommal jelezte azt, hogy a tüdejének sem esik jól. Könyékig feltűrte vízhatlan kabátja ujját majd felső karjával megvakarta szúrós négy-öt napos borostáját. Ha lett volna tükör a csónakban láthatta volna, hogy a szája is enyhén lila színűvé vált a hidegtől. Hátra hanyatlott a csónak deszkáinak. Az idő, a sós víz és a sós, párás levegő a szürke számtalan, néhol kékbe hajló árnyalatát adta a faszerkezetnek.
Néhány furcsa folt a gyerekkorában sokszor megmászott diófa törzsére emlékeztette, ahol a letört ágak helyén szem formájú foltok jelentek meg. Ettől a pillanattól aztán gyorsan elkalandoztak a gondolatai. Gondolatban végigjárta az utat a síkság szélén álló fehérre meszelt és vörös cseréppel fedett, sövénnyel kerített apró háztól (ami télen füstölgő kéménnyel egy lassú gőzhajóra emlékeztette) eddig a tenger koptatta csónakig, amelyre az a kopott háló akadt.
Így visszagondolva, emlékeket összevonva kegyetlenül hosszúnak tűnt az a negyven-valahány év. A gyermekkori kalandoktól, melyek kék, lila foltokkal, horzsolássokkal és szikár barnára sült bőrrel emlékeztettek ősz elején a nyár alatt megszerzett, hol boldog, hol fájdalmas tapasztalatokra. Az apró sírhantra a nyírfaágból összekötözött kereszttel, ami alatt legjobb barátja, a hatalmas kuvasz keverék pihent. Egy kegyetlenül hideg téli éjszaka a hóviharban odatévedt farkassal küzdött, megvédendő a ház körüli területet, főleg az istállót a benne didergő juhokkal.
A kamasz és ifjúkori szerelmekre melyek magtalan és nem igazán halhatatlan versek megírására késztették. A megannyi érdemtelen múzsa is eszébe jutott, igaz a nevek közül jó néhány elveszett már a múló idő visszafelé nehezen járható mocsarában.
Nem szerette az érzést, ami ekkor fogta el, a régmúlt, kivérzett, alaptalan és reménytelen szerelmekkel nosztalgiázás hangulatát. Ennyi év távlatából a csalódások miatti, utáni féktelen mulatozások, italozások sem tűntek már határozottan jó ötletnek. Minél több ősz szál került a hajába és a szakállába, annál jobban hajlott afelé, hogy másképp lát dolgokat, megváltozik a fontosságuk és az érzések is, amik összekötik a múlt eseményeivel.
Határozottan emlékszik arra a reggelre, amikor közepes méretű hátizsákkal a jobb vállán, enyhén bicegve elhagyta a várost, minden erejével eltökélten arra, hogy eljut a tengerig. Az utazás a tengerig, nos, ez a mai napig élete legnagyobb kalandjának tűnt és halvány mosolyra késztette valahányszor eszébe jutott.
Kemény éveket töltött el a lepukkant, sok helyen lyukas és vizet beeresztő halászhajón. Sokféle népből származott a legénység sok furcsa, elcsúszott és bűntől sem mentes életút találkozott ebben a kikötőben. Számtalan forradás, sebhely, vágásnyom volt a testén, ami ezekre az évekre emlékeztette. A cseppet sem veszélytelen halászatra, valamit az éppúgy nem veszélytelen összetűzésekre, melyek folytonosak voltak ezek között a szűk helyre összezárt ”gazemberek” között.
A kemény munkával megszerzett csekély vagyon elég volt egy ócska kunyhó és csónak megvételére a kikötő régebben épült, mára már csendesebb oldalán. Életét mára már a saját részére történő halászat és az igen kevés felesleg eladása töltötte ki. Ez fedezte szinte teljesen önfenntartó, nyugodt életet.
Feltápászkodott. Kisöpörte a fejéből a nagyon mélyre ültetett gondolatot- Megmenteni a hálót!- elővette a kést a két hátsó deszka közül és levágta a csónakról. Fáradtan nézte, ahogy elsodorta a szürke, hideg tenger.