ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Fanni

Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín
felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még.
Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak
fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod.
Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz.
Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.

Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó
kép ez a bús bucsú tőled, az égen
két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja
arcod, az arcom, menny dörög, és már
könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom.
Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya,
dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted,
szűk a pupilla, a hold is reszket utánad.
Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.

Mert beleégett végleg e kép a szemembe.
Vissza ha nem jössz, ez marad itt. Nincs más, ami tartson.
Már pont csak a múltunk. Pont csak az arcod a messzi ridegben,
csendül a csend ott is, hol a sínek összeborulnak.
És felfele, vaksi, hangtalan égbe repülnek a foglyok.

Fekszel a deszkán, sort sor alá tapogatva.
Fekszem az ágyon, hűlt helyeden most itt dideregve.
Körvonaladban mint kicsi magzat, úgy kuporognék.
Űr ha sziszeg, vagy egy árny meg-meg ha nyikordul,
megnyugodom, mert óvsz még zord soha-tájból.
Lassan az álom is eljön, hogyha mesélsz még
régi tüzekről a széllel, vad szerelemről,
ősi titokról csenddel, a fákkal régi utakról,
Átkarol újra a hangod a hangtalan éjben,
és hullik a csillag az ágyra, hull, csak hull a szemedből.

Tízezer év, ami elmúlt. Most már megyek én is.
Látod-e, nem reszket ma a kéz, s nem libben a függöny,
úgy megyek el csak, ahogy fordul most egyet a bolygó.
Vártál már eleget. Még megvetem ágyunk,
megmosom arcom, és még hallom a hangod.
És látom a homlokodon még kéznyomomat. Csend.

Mert itt az a pont, hol a sínek lábam előtt most összeborulnak.
Búzamezőn állsz, épp ugyanúgy, ahogy egyszer.
Átöleled derekam, karodat nyújtod ki mosollyal,
rásüt a tájra a hold, tudom, el soha már nem ereszted.
Arcodon ég és íriszemen te. Itt vagyok. Itt vagy.
Végre befúrhatom arcom, édes, a sűrű hajadba,
s lépek utánad, felfele, kedves, úgy, ahogy illik.
Dobban a sín és a szívünk, itt vagyok érted.
Hullik a csillag a földre, hull, csak hull a szemünkből.

Ahogyan volt

Felajzott angyalok gyűlnek köréd.
A sorokat egy kavicsra írom,
és egy régi mozdulattal eldobom –
nem messze csobban.
Hullámai egy másik parton
talán lábujjaidhoz érnek.

Palacküzenet.
Hajótörött sorsaink
ki találja meg?

Tavalyi gesztenyék
kabátzsebekben.
Mozdulatod, ahogy az ajtót
behúzod magad után.

Az utolsó ember
egy tengerparton nézi,
ahogy a messzi tornyokat
ellepi a dagály.
Azután őt is.
A por, amiből vétettünk,
visszhangok visszhangjai,
föld alatti gyökerek,
kopjaként meredő sziklák
suttogják titkainkat.

Titkaink stigmák,
karók holdbéli tájon –
ki fordítja le?

Üres képkeret.
Régi ölelés emléke
egy kihalt állomáson.
Csend.
Utcalámpa pislog.
Belém harap a hajnal.
Elalszom, ahogy fejed
álomra hajtod bennem.
Taníts meg felejteni.

Ez hófúvásos álmaim éjszakája.
Kintről vicsorog a farkasképű tél,
és felvonyít reggel jóllakottan,
amikor már nem leszek.

Ásító végtelen.
Voltunk, és beleírtuk
magunkat a mindenségbe.

Minden úgy lesz, ahogy
örökidőktől fogva volt.