Repce
Gyárak suhannak, akár óriás,
ringatásba dermedt sziklaangyalok.
Vörösesszürkén hajolnak fölém:
a hajnal pólyájában én vagyok.
Arcom kitartom. Oszlopsor dobog.
Sortűzbe vesznek felkiáltójelek.
Rozsdás játszótér marad el mögöttünk.
A hintán én várlak, mint kisgyerek.
Mellém szökken a tegnap sárga csíkja.
Morzézik velem, meg-megszakad.
Valahol ott fekszel az ölemben.
A csík is megbotlik és elmarad.
Mező és erdő birkózik vonyítva,
pulzál, kitár és újra összezárul.
Nap, hold keringőzik szürkekékben,
Dobbanásnyi csend. Kettő elárvul.
A magány kárpitjába fészkelem magam.
Külön öregszünk mégis, ostoba!
Pupillámon másnapok pókhálói.
Vonat szalad velem. Nem nézem, hova.
Kéménytető. Neszek. Ébredez a kócsag.
Mi mindig lett volna, sosem lett elég.
A jelennek a múltidő a jó rag.
Átszállók, pézsmaszag, más egyéb.
Indulunk. Hol vagyunk, nem tudom.
Szürkéskékbe bágyadt messzeség.
Görögtűzre készül kint a repce.
Értelmetlen, mint kettétört kerék.
Reggel. Zölden szökkennek az ólak.
Ne kérdezd miért, mikor, sem azt, hogy.
Ha más nem, tavasz van állítólag.
Dobog a táj. Hogyha tudsz, kapaszkodj.
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges