Gyárak suhannak, akár óriás,
ringatásba dermedt sziklaangyalok.
Vörös-szürkén hajolnak fölém:
az alkony pólyájában én vagyok.
Arcom kitartom. Oszlopsor dobog.
Sortűzben felkiáltó jelek.
Rozsdás játszótér marad el mögöttünk.
A hintán én várlak, mint kisgyerek.
Mellém szökken a tegnap lámpacsíkja.
Morzézik velem, meg-megszakad.
Valahol ott fekszel az ölemben.
A csík is megbotlik és elmarad.
Mező és erdő birkózik vonyítva,
pulzál, kitár és újra összezárul.
Nap, hold keringőzik tegnap-kékben,
Sóhajtásnyi csend. Kettő elárvul.
A magány kárpitjába fészkelem magam.
Külön öregszünk mégis, ostoba!
Pupillámon másnapok hálói.
Vonat szalad velem. Mindegy, hova.
Kéménytető. Neszek. Megpihen a kócsag.
Mi mindig lett, sosem volt elég.
A jelennek a múltidő a jó rag.
Átszállók, pézsmaszag, más egyéb.
Indulunk. Hol vagyunk, nem tudom.
Bánatbézsbe bágyadt messzeség.
Görögtűzre készül kint a repce.
Hiába, mint kettétört kerék.
Fénypontok dadognak. Mennyi szótag!
Minek? Miért? Ne kérdezd. Sem azt, hogy.
Ha más nem is, tavasz van állítólag.
Dobog a táj. Hogyha tudsz, kapaszkodj.
-
Felébredek, és miként csend, ha zökken,
szórt fény szusszan át az ablakon:
A vonat áll, fénycsík szemembe szökken,
leszállok, s átkarollak, céda hajnalom.
Mert nyíltál másnak, játszottál sokakkal,
és nem tudom, még egyszer rám nevetsz-e.
Kacér vagy, csalfa, de mintha hazaérnék,
lépek utánad, repesve, mint a repce.