ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Százhetes busz, csúcsforgalom, a Gellért tértől Pest felé. Idősebb hölgy száll fel, mögötte negyvenes anyuka, két és fél éves forma kislánya kezét fogja. Az idős hölgy szabad helyet lát meg, megtorpan, helyezkedik, a kislány beleszalad a néni vásárlós kocsijába, a földre huppan. Hezitál, hogy fáj-e, megütötte-e magát igaziból, ahogy azt a két és fél éves forma kisgyerekek szokták.

Édesanyja közben a jegylukasztásra figyel, így későn kapcsol, amikor a világ legfelhőtlenebb hangján mondja: "Semmi baj, semmi baj, nincs baj, megyünk tovább, megyünk tovább, kislányom." A kislány anyukájára néz, gondolkodik, majd - vélhetően a reakció késlekedése miatt, - gyanút fog, átverést neszel, "mégiscsak kéne fájjon" - dönti el, és sírni kezd. A világ legpanaszosabb zokogásával, az összes valaha volt tragédia minden fájdalmával, szívszaggatóan sír, égszínkék szeme csupa könny.

Az idős hölgy szabadkozik, elnézést kér, adná át a helyét, mindent megtenne, hogy visszacsinálja, már le sem akar ülni, de az anyuka szótlanul int - ne rontsunk tovább a helyzeten -, és karjába veszi kislányát. Magához szorítja. A kislány tovább sír, de valahogy már nem is szívből - minek is, miért is, mi is a baj, hisz anyu ölel -, már nem is igaziból. Párás szemeivel, még sírástól fátyolos hangon szólal meg: "Az a kék Duna". Még hüppög, aztán csend. Bölcsen, már-már megvilágosodottan teszi hozzá, hiszen egy felhő mögül kiszökik a szeszélyes, február végi nap: "Nem látom a kavicsokat" - és szaggatott, hatalmas, beletörődő sóhaj szakad fel belőle. Már nem sír.

Arcára tűz egy csíkban a nap, ahogy a busz a hídra fordul. "Látom a sirályokat! Hajókat látok, és sirályokat! És hajókat és sirályokat!" - és felkacag, tisztán, önfeledten, és kék szeme pupillája kitágul, és már benne a Duna, és benne az ég, és benne a hajók és a sirályok és benne minden, és a fénycsíkokon szalad kacaja az utasok felé, és arcgödreikbe fészkeli magát, ahogy a sávos napsütés zebracsíkjai között arcok és ablakok és kapaszkodók mosolyognak, és a kislány kacag, kacag, és sose volt semmi gondja, mert látja a hajókat és a sirályokat.

Egyszer talán kiderül, mi az, amit mi nem értünk, hogy hol vannak hajóink és sirályaink, és a kék Duna és az ég, és egyáltalán: hol van mindenünk.