Hevesen rohant a szív,
és míg azt hittem,
valami szeretés ösvényén járok,
a szapora lélegzet
lihegéssé aljasult.
A megigazulás helyett
akkor halt el a jövő
két nyögés között.
Foltok,
izzadt tenyér,
szégyentelen.
Velem szégyenült minden
dolgom.
Tudod, én már nem eszem
minden nap,
de míg amoda jut,
nem szédülök.
Az lettem, aki nem
akartam.
Fél napot ülök csendben
a fogorvos előtt
ölemben a pityergő gyerekkel,
s nem dörömbölök,
ha majd bebocsátanak,
ne bántsák ezt az egyre
soványabb velembűnöst.
Esténként újra imádkozom.
Kapkodva, mindenhez,
amiről valaha olvastam,
ki tudja…
Odabent sorvadtan lapul még talán
valami hit,
mert biztosan van isten,
de nem itt,
ahol halvány kis arccal
szuszognak egy ágyban a latrok.
Homlokuk mögött
rozsdás szögek,
s rózsát hazudnak minden reggel
ringatózva,
hisz rettegik,
hogy ketyeg az óra,
és egyszer én is elmegyek.
*
Ma táskámba kotort
a szükség,
mindenható, akárhogy is hívnak,
mondd, hogy kenyérre kellett,
vagy elfeledt kalácsmosolyra,
úgy könnyebb lenne a holnap éhe,
s a fehér rózsák mindenszemébe írt
bennem hiába hit,
tudod,
nekünk arra kellett volna.