Mindig meg kell elégedni
azzal, ami van,
még akkor is, ha nincs...
Az ég zöldjével, a föld kékjével,
a tenger méltóságos morajával,
a vöröslő alkonyat fehér hajával,
az értelem szűkölködésével,
a kéjes megsemmisüléssel,
amit beteg lelkedben
a halálvágy hullámai keltenek,
a félelemmentes reménytelenséggel,
a zene frissítő kiáradásában
a végtelenség végességével,
a kiparcellázott értékrendünkkel,
a törvényes szerződésszegéssel,
a szerencse csillaga helyett
a csillogás villogó esélyével,
a megalázott, „dicső” sorsoddal,
a vadregényes táj unalmával,
az Ember nélküli társadalommal.
Mosolyogj, és csak bólints rá,
várd a csodát, hogy egyszer
megérintheted a Himaláját!
Ha úgy érzed, elhagyott az Isten,
szívből és égi jelekből
gyúrd újra magad!
Hívd e végtelen színpadra
társadul magát, az Embert!
*
Saját fotó