Töredékek I. - IX.
|
2010.04.12., h, - 20:36 — Pekka
I
Hány kis sóhaj repült által,
alig érintve vállad,
s hagyott itt emlékül
színes fotókat,
hagyva nálad
ölelést,
jókat
is,
sok
vidám
napestét,
hajnalt maró
pirkadósakat,
olyan vedlett színű,
kimerülve is édes
álmot hozó éjszakákat.
II
Adj
egy
mosolyt
én lefestem,
s ha
ajkad
égeti testem,
bíbor
vágy
ölelte esten,
én az
éjt
látom
szemedben,
tartom
kezed
a kezemben,
s hajnal
táncol
a szívemben.
III
Ha lehull egy
gesztenye és
pattan tüskés
gubacsából,
átlebeg árván,
sárgult levele
az őszbe a nyárból.
El-elhalkul fájó hangú
zizzenése az avarnak,
testéből levélhalmokat
a fáradt szelek kavarnak.
Rőt levelek zokogtak,
míg le nem estek az udvarba,
hogy beletörődjenek
a megváltoztathatatlanba.
Nem ők fognak kertünkben
fáinkon zöldellni tavasszal,
Lombruháival más lesz,
aki az ágakat, takarja.
IV
Szemem behunyom,
ködösek a hajnalok,
Párás körökben
táncolnak az angyalok.
Leszólítottam őket;
"Mit is láttatok?"
Eszembe jut,
te nem beszélsz,
s én hallgatok.
Édes kis mosoly
feszült már az ajkadon,
Tán repült egy csók...
azt hittem majd elkapom,
Édes illatát e korai hajnalon,
S révedezve bámultam ki az ablakon...
V
Még szeretném
simítani vállad,
letépni a halványan
didergő semmijét
a kitaszított vágynak,
átfutnak szívemen
az angyalok,
várlak Téged,
ölellek álmodva ébren,
mint a vadul
szőtt hajnalok...
VI
Az éj kitárta kapuit,
a fény árnyékát rejti,
letűnt napunk tanúit
az ég sem tudja…
csupán sejti.
VII
Mit vársz? Mondd el hogyan remélsz,
Merre tartasz és hová érsz?
Figyelsz rám, érzed amit én,
Kis fény remeg a tó vizén.
Nem vagyok futó tekintet,
Amely ím' rabságba ejtett,
De úgy betölti életed,
Hogy már el sosem felejted.
VIII
Ma reggel is láttam a napot,
ahogy picit álmosan,
de új ruhájában igyekezett felkelni.
Csak bemosolygott
hozzám az ablakomon,
küldött egy fénycsokrot;
pár szikrát idedobott,
s hagyta az ember fiát
kikászálódni a
reggeli álmosságából.
IX
Vannak még tartóoszlopok, nem is kopottak
Egy málló homokszem billenti arra sorsunkat,
Hol tulajdon kezével
Göngyöli fércét a vak remény, s kidülledt inge száján
Sorolja fakuló bűneit a titkos múltnak.
Csak igéink jelzik,
Mozdulni is rest fekvő közönyünk
Karmoló emlékezete feszíti fölénk napunk lomjait,
S mi mélán kutatjuk
Valaha volt jobb sorsunk maradékát.