ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az öreg Constantinescu hazaérkezett. Óráin ropogott a hangja, maga volt a megtestesült önbizalom, ám a bejárati zár kétszeres ráfordítása után, elfolyt katonás keménysége. Kényszerből belezuhant kedvenc kempingszékébe - soha nem szerette a fotelt, bár vásárolhatott volna - és olyan lett, mint egy búbánatos kicsi korcs kutya.
Felesége ismerte hozzáállását és szinte ugyanavval a módszerrel enyhítette keservét, mint az ebeknél. Éppen a füle tövét nem vakargatta meg, de hátát paskolta és négy-ezerszer elismételte, “fel a fejjel Gheorghita”. Bizony, jó tanár vagy te, csak leértékeled magad, olyan lettél, mint a habzón hömpölygő tenger, nem bírsz újra tükörsimává lenni.
Constantinescu tenyerébe temetett arccal rázkódott zokogásában.
- Lena, te tudod milyen jó katona voltam! Sosem emésztem meg azt a gonoszságot, hogy ezredes létemre leszereltek. Emlékszel, mikor hozzám jöttél, féltél, hogy egy életfogytiglanos párja leszel, hiszen a mundérból csak kirívóan súlyos fegyelmi vétség, vagy halálos betegség a kiút, különben leszerelni nem lehet. Erre én, azon a nyüves hadgyakorlaton bezöldültem, és a szovjet flotta minden hajóját lekörözve, magasan túlteljesítettem az összes elvárást. Megmondom őszintén, azt reméltem, admirális lesz a te Ghitadból, ehelyett egy jámbor beszélgetésen, éppen csak ki nem mondták, hogy egy ilyen szovjetellenes, illojális hajóskapitány nem szolgálhat a flottában. Harmadosztályú kitüntetéssel mögöttem, jutalomnak álcázva leszereltek... Tény, hogy a műszaki dolgokban igencsak jártas vagyok, de olyan ez, mintha egy futballistát hirtelen jégtáncosnak minősítenének át. A hajó egészen más, mint a szerszámgépek. Bár nincs gondom velük, de katona vagyok, nem tudok csak katonásan tanítani…
Constantinescu elkezdett bőgni, aztán hátradőlve, székének karfáján dobolgatott ujjaival.
- Lena, ezek még nem hadkötelesek, a sorozó bizottság előtt sem voltak. Tudod, én gimnazista korom óta katona vagyok. Gügyögni kellene hozzájuk, vagy mi? Fogalmam sincs, mit is várnának el pontosan. Amint megfordulok, a kölykök állandóan röhögnek, pedig csak azt teszem, amit tanultam. Ha nem katona, akkor legyen diák, így rászólok.
- Diák, ismételje utánam!
Majd rámutatok egy másikra és az, összegömbölyödötten pici szemű nyuszi fülekkel, hahotáját alig bírva visszafogni. Nagy nehezen utánam ismételi. Pedig mindenhonnan kiollóztam a legfontosabb mondatokat, mert itt nem lehet tévedni! A hajózás nem olyan! Bocsánat, ez sajnos nem hajó, éppen az a baj…
- Ne bánkódj Ghita, jó katona voltál és igen jó szakember! A tanárkodást is meg lehet tanulni. Akire egy hajót rá bíznak, meggyőződésem, hogy egy osztályt is el tud navigálni.
Gheorghita - ez persze csak az otthoni neve volt -, átmenetileg megnyugodott, aztán másnap hajnalban, mert sosem tudott rászokni a katonai ébresztő utáni keléshez, ismét elkezdett remegni a gyomra. Felöltözött, legszívesebben díszegyenruhában ment volna be, de még ezt a jogot is megvonták tőle, csak kiemelt ünnepeken tehette.
Becsukta maga mögött az ajtót, kihúzta magát és elrejtett minden szorongást, mert legbelül tudta, rettegtek tőle diákjai! Soha senki nem röhögött a háta mögött, ahogyan képzelte, csak már-már sírva, emotív remegő hangon mondták utána - épp úgy, mint újoncok a kiképzésen - a feleslegesen ismételtetett mondatokat.
Diákjai átmeneti idegsokkba zuhantak összes órája előtt. Legjobban saját osztálya bírta a gyűrést - mert osztályfőnök is volt -, ők egyszerűen megszokták. De akinek hetente csak egy-két órája volt vele, nem bírta felvenni ezt a sajátságos stílust. Csupán úgy tudták értelmezni pattogósságát, hogy "na kisapám, ha nem tudod utánam mondani szóról szóra, biztosan lehetsz benne, hogy itt helyben megnyúzlak ". Kinevezték az iskola leghülyébb tanárjának.
Csak a sokadik végzős társaság letudása után - akik soha nem hívták meg bankettjeikre - tudódott ki, valami nincs rendben Constantinescuval. Előbb szende bambulással végigült órák figyelmeztettek, hogy ez a tanár mintha nem az a tanár lenne. A színe is megváltozott, meglehetős hajgyérülésbe kezdett.
Sokáig álcázta a folyadékfüggést, de végül már szünetekben, a folyosókon is benyúlt belsőzsebébe és megrövidítette lapos üvegjét.
A közeli kocsma és az iskola között ingázott, naponta több fordulóban töltött utána. Mikor az éppen aktuális végzősök, Constantinescu nélküli bankettjeik után elballagtak, a felvételi vizsgák rémszorításai után derült ki, hogy Constantinescut, a neves tengerészt, laposüvege megfosztotta az élet bilincsétől, és amint a seregben, úgy diákjai emlékében is átzuhant a végleges névtelenségbe.