Nehéz napokra jött a Tél,
A könny barátja, társa volt,
S jeges viharba bújt a szél,
Ha tépve, bántva átkarolt.
A Szív reménye messze szállt,
Magába fojtva mind, mi szép,
De lám a könny mosolyra vált,
Tavasz köszön, s szobámba lép:
Falakra szórva fénysugárt,
Susog: ‘Jövök, ha feltüzelsz!
Felejtsd a dőre februárt,
A Nap kisüt, ha átölelsz!’