ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- Szörnyű titok birtokába jutottam! – kezdi meséjét a tengerparton ülve egy jámbor vándor, közben bőven öntözgeti kiszáradó torkát jóféle leszboszi borral.
Hallgatói egyszerű halászok, akik ritkán láttak idegent, s így szívesen hallgatják a vándor szavait, még ha nem is hittek el mindent belőle.
- Egy nap a király hívatott, hallotta hírét rátermettségemnek a szakmában – folytatta emberünk a mondókáját.
Marcona harcosok álltak a király ajtaja előtt, de engem, mivel hívatott voltam, beengedtek. Az arannyal díszített trónszékén ült a bazileusz és intett, lépjek közelebb.
Eddig sohasem láttam őt közelről, csak olyankor, amikor fegyveresei kíséretében végig vonult az ámuló tömeg előtt. Nagy király volt, számos fényes győzelem növelte hírét, és az istenek is kedvelték.
Gazdagsága oly nagy, hogy még a csörgedező patak is, mely birtokát átszeli, aranyrögöket görget partjai közt. Mondják, hogy még Bacchus isten is jóindulattal volt iránta, az erdei nimfák és szatírok is szívesen időztek társaságában. Egyszer azonban vitába keveredett magával Apollón istennel, a Dalnokkal. Történt, hogy Pán és Apollón a zenében versenyre keltek. A kecskelábú pásztoristen becsmérelve a lantot versenyre hívta Létó sarját, a Tündöklőt.
Szállt a dal a fák között, hogy sípját fújta Pán,
Csobogó patak hangját, s madárdalt idézett.
Szatírok, nimfák perdültek táncra, köztük a phryg király.
Csend borult a ligetre, fákra amint elhalt a dal.
Most jövök én - szólt Apollón, s felragadta lantját.
Csenget, bongott a húr, édes ének kelt ajakain:
Szép szerelemről, boldog órákról regélt.
Kedvtelve hallgatták az égi lakók is,
Leszállva a hegyről vegyülve hallandók közzé.
A hegy istene, Tymolos a Tündöklő javára döntött, de a király közbeszólt.
Ítéleted részrehajló, rokonod tán a kevély Apollón? Hegylakó vagy magad is, tompa a szépre! - Így kiabált dühösen a király. Pánt illeti a pálma! – folytatta.
De ezt már nem hagyta Phoibos Apollón. Haragra gerjedt a merészen szóló ellen. Ha kicsik a füleid meghallani a szebbet, legyenek nagyok ezentúl! – dörrent az isten hangja, s a küzdőtérről elvonult.
Nagyot húzott a kupából a vándor, s folytatta meséjét.
- Ott álltam hát eme király előtt, s nem tudtam mi vár rám. Várakoztatott egy ideig, hagyta, nézelődjek a díszes palotában, aztán rám szólt, hogy hoztam-e a szerszámaimat. Miután megmondtam, hogy igen, levette a fejéről gyöngyökkel díszített tiaráját. És akkor megláttam!
Amit itt látsz, örök titok! – mondta a király. Földi ember nem tudhat róla, és ha kifecseged, kínok kínjával lakolsz! – fenyegetett.
Szent esküvéssel fogadtam, hogy a titkot megőrzöm. Ezután engedte, hogy végezzem feladatom, ahogy mestereimtől tanultam. Haját csinosra kurtítottam, szakállát is rövidre vágtam. Ügyesen dolgoztam, a bazileusz megelégedésére.
Rátermett vagy! – dicsért, s megajándékozott néhány ezüstpénzzel.
Ez a mesterségem – válaszoltam szerényen, és hozzáfűztem -, Kuréasz vagyok, a borbély.
Elbocsátott a király, de még egyszer szavamat vette, hogy a titkát megtartom. Némán, összeszorított fogakkal járkáltam a városban ide-oda. Nyomasztott a titok. Ha leültem a folyó partján egy kidőlt fára, hogy ott megigyak egy korty bort, mindig mellém telepedett valaki. Nem örültem neki, és igyekeztem minél hamarabb odébb állni. A titkomat féltettem, féltem, hogy a számoszi bortól, amit a közeli borkimérésben vásároltam, elárulom, mi nyomja lelkemet. Kezdtek gyanúsan tekinteni rám az emberek, nem értették hallgatagságomat sem és barátságtalan viselkedésemet sem. Én is kerültem őket, és egy idő után már ők is. Ez még rosszabb volt. Ha valaki mégis közeledett hozzám, megijedtem, hogy a király embere, aki azt figyeli, megtartom-e a fogadalmamat, vigyázok-e a titkomra.
Aztán már nem bírtam tovább. Kimentem a városból, fel a hegyek felé, a folyó mentén. Rátaláltam egy zsombékos, vizes helyre, ahol a késemmel könnyen lyukat tudtam vájni. Jó mélyet vájtam, a kitépett gyökereket messze elhajítottam, csak a kikapart földet halmoztam fel a gödör mellé. Odahajoltam a gödör föle, a kezeimből tölcsért csinálva belesuttogtam emésztő titkomat, s hogy ne tudjon felszínre jönni, a földdel jól betemettem a lyukat, le is döngöltem a lábammal, és utána megkönnyebbülve visszatértem a szállásomra. Újra folytattam a mesterségemet, eljártam az emberek közzé, barátsággal fordultam feléjük és ők is énfelém.
Megjött közben a tavasz, és a zsombékon sűrű nádas nőtt. Suhogó, susogó nádas. És mit gondoltok, mit susogott?
Midas királynak szamár fülei vannak, ssss, Midas királynak szamár fülei vannak ssss …
Elmenekültem a városból, el a vidékről. Most itt vagyok.
Adjatok még egy kicsit abból a leszbosziból!
A bazileusz mit tett, mikor tudomására jutott a hír, hogy titka kitudódott? – kérdeznétek, de nem mer szólni a szátok, nehogy elérjen az átok.
Megmondom nektek: átok nem ül már a mesén, a király a szégyenbe belehalt!

Írta: Giatrosz Agrotikosz