Újjászületés
‒ Szemei kinyíltak!
Hallotta a női hangot és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hól volt most és miért?
Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.
Majd rájött, hogy egész teste fájt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen és amikor mozogni akart, nem tudott.
Miért?
Kétségbeesetten keresgélt emlékei között, mindhiába. Semmi választ nem talált. Olyan vastag köd borította gondolatait, mint ősszel a vidéki utakat.
Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok. és ismeretlen nevű ismert városok emlékei fárasztották. A feje fájt és szemeit lehunyva álomtalan álomba merült
‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést!
Néhány nappal később szemei ismét kinyíltak. Orrából és szájából eltűntek a csövek, de változatlanul mozdulatlan volt. A fájdalom is enyhült. A plafon vagy a mindég kék ég fölötte volt felhők nélkül. Egy nő énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat:« Perhaps, Perhaps… »
Emlékei közt azonnal megtalálta az énekesnő nevét, Doris Day.
Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elárasztotta, magához ölelte, mint egy uszoda vize. Majd felismerte Dean Martin hangját és a jól ismert sanzont,« When you’re smiling… »
Minden figyelmét a dallamra összpontosította és nem figyelt az orvosokra.
‒ Kevésbé zavarosok a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magát.
‒ A kultúr múzeum kollekciója valóban hasznos.
‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segítségével megtalálja emlékeit?
‒ Ebben reménykedem, – volt az idősebb válasza.
‒ Láthatóan boldog,– jegyezte meg az ápolónő és az orvosok meglepődve nézték.
‒ Akkor szabadítsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.
Az álom ismét elnyomta és néhány órával később újra felébredt ezeket a régi számokat halva. Tekintetét változatlanul a mennyezeti látóhatárra szegezte. Fejét akarta elfordítani és most sikerült! Az első mozdulat. Teste többi része változatlanul nem válaszolt akaratának.
Egy ablak nélküli szoba. Lámpát nem látott. A falak és a plafon sugározták a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgálja környezetét, de egy óriásinak tűnő személy látványa megnyugtatta. Világos kezes-lábasban, arcát egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt, mint egy fantom vagy egy túlvilági lény.
Valamikor nagyon régen egy fényképes újságcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószínűleg egy trükkös kép. Most egy valóság volt, amit a múltjában megtalált. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalászott valami kézzel foghatót, ami fonálként a múltjához vezette.
Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempilláit látta. Nem kisértet volt, sem túlvilági lény. Egy nő. Valami láthatatlan kapcsolóhoz nyúlt és a feje lassan felemelkedett és a világ megnyílt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpárnás ágyát szabàjozta.
Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szükség, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb állapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.
Majd megtalálta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete színes képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homályban. Tudta már, hogy súlyos beteg volt a rák utolsó ciklusában és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómába tették, hogy megszabaduljon az embertelen fájdalomtól.
Felesége mellette volt homlokát simogatva mielőtt öntudatlanságba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen mert nem akarta, hogy ebben az állapotban lássák. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.
‒ Hól vagyok?
Ijesztő hangja volt. Mély, morajszerű síri hangot hallott oly kevésbé harmonikus, mint egy varjú károgása.
‒ Beszél!
A nő hajolt föléje. Már nem rejtette maszk, igy látta arcát és szemeit.
‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórházban!
Szemeit lehunyva próbálta megemészteni a választ. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórház Los Angelesben. A várost jól ismerte mert ott született.
Fejét fordította mert lépteket hallott és két férfit látott.
‒ Az orvosai, –magyarázta az ápolónő és Doyle mosolyát nézte.
‒ Miért életre keltés? – Igen sok kérdésre várt választ.
‒ Mert gyakorlatilag halott volt, – válaszolt a fiatalabb orvos. –Pontosabban, megfagyasztva.
‒ Fagyasztás? –Tekintetét érthetetlen félelem homályosította.
‒ Igen, ez egy új teknika, –magyarázta az idősebb orvos.
Minden fantasztikus volt. Életre keltés, fagyasztás, egy nem létező kórház, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a láthatatlan béklyóktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy leülhet-e?
‒ Természetesen, – válaszolt az ápolónő és a légpárnát szabályozta.
Ülve látta a szobát. A falak, mint a plafon égkék színű volt, mint az ápolónő és az orvosok öltözete.
Meztelen, sovány karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szín. Az ágyhoz és matrachoz akart nyúlni, de semmit nem talált. Nem kórházi ágyon feküdt, hanem a levegőben, alig egy méterre a világos kék parkett fölött.
‒ Vigyázat, idegsokk! – A fiatal orvos valamit érintett a falon és Wolf Doyle látott egy a parketten vagy fölötte sikló nagy kockát hangtalanul bejönni. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúrást érzett és eszméletét elveszítette.
Az idősebb orvos és a nővérke voltak jelent ébredésekor. Doyle nem nézett maga alá, ahol nem volt ágy és enni kért mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése és fáradtsága és álmossága ellenére feleségét akarta látni.
Orvosa és az ápolónő egymásra néztek.
‒ Gondoltuk, hogy tisztában van azzal, hogy hosszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig,– ismételte az orvos.
Doyle mozdulatlanul hallgatott mintha visszatartaná lélegzetét, majd hirtelen kérdezte, – miért?
‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el?
‒ Nem. Néhány hét vagy nap maradt számomra.
‒ Igy van. A saját kérésére mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómába süllyesztették.
‒ Erre is emlékezem. – Doyle hangja tisztábban csengett.
‒ Ebben a periódusban fizetett a felesége egy fagyasztásban specializált céget.
‒ Ezt nem értem, miért?
‒ Hogy kivárja azt a pillanatot amikor az orvostudomány gyógyítani tudja a rák betegséget.
‒ És ez a nap most elérkezett? –kiáltott fel Doyle izgatottan.
‒ Igen, – volt az orvos válasza. – Ma már egészséges.
Egy pillanatnyi tétovázás után Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovány keze vékony ujjait szorongatva átadja nyugalmát mielőtt részletes magyarázatba fogott.
‒ Kedves Doyle barátom, – kezdte Cordas és tekintetével biztatta a lábadozó másik kezét simogató ápolónőt. – Meg kell magyaráznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakítson félbe. Rákban haldoklott és önkívülete alatt a felesége félmillió dolláros szerződést kötött száz évig tartó fagyasztásért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhány évtized elegendő lesz megtalálni egyes gyógyíthatatlan betegség kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztás után a beteg visszatér az élők közé.
– Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomány semmit nem talált és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyítani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti, amit mondok, Doyle? Majd száz év telt el megfagyasztása óta. A felmelegítés részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és teknikai ismeretünkre volt szükség, hogy életre keljen miután kivettük a nitrogén fürdőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is, de egy idős unokája még életben van.
Hallgatása volt a válasz. Tétova tekintettel nézte őket mintha nem látná semmit, majd lecsukta szemeit.
‒ Kérem szépen, hagyjanak békén.
Hangja fakó volt és teste dermedt, mozdulatlan mintha béna lenne. Ezer gondolat cikázott agyában. Ébredés után kétségbeesetten kutatott emlékei között, hogy megtalálja a valóságot: a múltját. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valóságtól és visszasüllyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltját és a jelent, tudta, hogy nincs jövője.
Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév távolságban. Megfoghatatlan. Még egy kutyája sem volt. Blaky, a mérges kis patkányfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér állkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem barátok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem várta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a távolság miatt történelemmé változott emlékei.
Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt mert tudta jól, hogy az ország, a város, ahol született és élte életét, minden megváltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatot. Ez látható volt körülötte, mint a csodás légpárnás ágy és az orvosi eszközök.
Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak ami elmúlt és ez borzalmas volt! Ez egy valami, ami bennünk marad, de már nem létezik! Megtalálhatatlan! Ébredése óta kereste múltját, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.
‒ Mit tettek velem? Mit tett a feleségem?
Utolsó szavait és csukott szemeit regisztrálták, mint minden percet, amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitása nem volt, hogy láthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését és egy szomszéd szobában a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjait óriásira nagyított agyában.
‒ Ájulás kerülgeti Doylet! Közbe kell lépni!
Cordas doktor egy másik orvossal és az ápolónővel lépett a szobába.
Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétük.
‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.
Nehezen lélegzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energia volt.
‒ Sajnálom Wolf, de ezt nem tehetem.
Orvosi etikáról beszélt, hogy miért akarta minden áron életben tartani, de Doyle közbevágott.
‒ Ne beszéljen morálról nekem! Megfagyasztani egy gyógyíthatatlan beteget egy évszázadon keresztül, nyugton hagyja lelkiismeretét?
‒ A felesége akarta…
‒ Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórház gondolata sem létezett! Hagyjon menni doktor Úr! Mennem kell!
Az utolsó szavakat minden erejét összpontosítva kiáltotta és egy pillanatra felült, majd élettelen ruhadarabként visszaeset párnáira.
Az ápoló kocka nem mozdult mert szíve nem dobogott. Csak az élőket ápolta.
‒ Valóban elment, – suttogta Cordas doktor lezárva Wolf könyörgő szemeit.
* * *