ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Wisława Szymborskához)

Vannak dolgok, amiket csak érzünk,
és magunk sem értjük, miért,
de akkor és ott beszélni akarunk róluk,
vagy legalábbis definiálni őket,
mégsem találunk rájuk szavakat,
őrületbe kergetnek, amikor ránk találnak
azokban a pillanatokban, amikor csak bujkál a lélek,

sorban állás közben vagy krumplipucolásnál,
könyvelőnél vagy bevásárlókocsit tolva,
egy-egy elhadart, rutinszerű kis hazugságnál
előléptetés érdekében vagy száz kis árulásnál,
egy árnyas ösvényen gondtalan, hátizsákkal hazafelé,
a vécén ülve vagy csatornák között váltogatva,
utazásra készülve, amikor nem fér bele a ruha a bőröndbe,

vannak dolgok, amiket nehezen artikulálunk,
elmenekülnek minden kétségbeesett
kategorizálási kísérletünk elől,
és mindig épp akkor tűnnek el,
amikor már karnyújtásnyira vannak,
nem tudod felidézni őket,
mégis, amikor egyet elfelejtesz,
azt érzed, hogy megint üresebb vagy,
másnapra kis bizsergés halántékodon,
vagy vissza-visszatérő,
bosszantó izomrángás,
szemhéjrándulás csak,

vannak dolgok, amik velünk maradnak,
majd eltűnnek, hogy egyszer majd
kísértsenek megint,
amikor a lélek épp visszavonulót fúj,
a leghétköznapibb pillanatban,
bágyadt délelőttön, rádióhallgatás közben,
amikor egy barátot végleg elengedsz,
amikor úgy döntesz, maradsz,
vagy épp úgy, hogy külföldre költözöl,
amikor felidegesít egy hír
vagy tapaszt ragasztasz egy apró vágásra,
hivatalban kávé közben,
lábtörésnél sürgősségin,

láthatatlan falak mögül felbukkanó kis lidércek,
piszlicsáré semmiségek,
véletlenszerű sorrendben
egymás mögött állva, mégis
amit kiadnak: egy-egy élet,

vannak dolgok, amikre nincsen szavunk,
megfoghatatlan apróságok,
szemsarokban zizzenő fűcsomók,
a semmiből érkező kis lidércek,

egy elfelejtett illat nyomán
agyunkon átrebbenő, régi hangulat,
a külváros ismeretlen pontján
hőségben megrezzenő pocsolya fodra,
üres játszótér mellett
gyerekkorunkból gesztenye a porban,
ártatlan énünk egy gyerekkacajban,

kamaszként a végtelen mező illata
hajnali viharban, stoppolás után,
félig elcsípett beszélgetés két idegen közt
félbetört sorsokról, véletlenekről,
amit vonatról, az ablak mellől hallasz,
a vonat indul, többé nem látod őket,
a végét sosem tudod meg,

kóborlás az erdőben, ketten, zseblámpa nélkül,
cigaretták villanása éjfél után,
csatorna partján, híd mellett egyedül ücsörgés
a viharelőtt súlyos, rád nehezedő sötétkékjében,
kedden, háromkor egy ózonszagú délután,
egymásnak teremtett sosem találkozók
kéznyomai egy véletlen kilincsen,
lépteik összesimulása
egy rég nem használt vasúti átkelőn,
álom, amit egyszer együtt álmodtak,
hogy másnap rögtön elfelejtsék,

gyomorba maró, megfoghatatlan, tárgy nélkül
belénk nyilalló aggodalom, hogy valakit vagy valamit
elfelejtettünk megint,
egy megrebbenő kéz, egy begörbülő hát,
egy darabossá váló régi mozdulat,
amiről azt hittük, biztos pont a téridőben,
az érzés, hogy még ez is véget érhet,
mikor nehézkesen feláll, hogy átöleljen,
hirtelen feltűnő, újabb májfolt
egy bennünk örök ifjan élő,
mindig magunkkal vitt, fontos arcon,
mikor hazaérünk hosszú távollét után,

szembesülés egy véletlen pillanatban
a régmúlt visszahozhatatlanságával egy sárguló fotón,
valamikor jól ismert, mára üres, rég elhagyott házban
a régi élet hétköznapi tárgyain
a rothadás,
egy el nem érintett érintés,
a mit tehettem volna
mellkasba szúró pillanata,
amikor neked ront egy betonfal mögül
az érzés, hogy elkéstél megint, és hátrahőkölsz;

vannak dolgok,
különös semmiségek,
megfoghatatlan apróságok,
szemsarokban zizzenő fűcsomók,
lidércként suhannak át lelkünkön,
átszökdécselnek szóköznyi hiányainkon,
vissza sem néznek, elillannak két dobbanás között,

aztán egyszer, egy véletlen pillanatban,
amikor már rég elfelejtettük őket,
egy szobában, a sötétben
magunk vagyunk és összegörnyedünk,
mert nem emlékszünk egy régi arcra,
egy fontos pillanatra,
a mi lett volnára,
gyerekként álmodott magunkra,
bűneinkre és ártatlan játékainkra, -

majd mind visszatérnek,
és már nem hagynak el,
körénk gyűlnek,
és mi gyermekként,
tágra nyílt szemmel
bámulunk rájuk,
és már nem kellenek rájuk szavak,
mert végre mindükre ráismerünk,

és akkor rádöbbenünk,
ennyi volt az élet.

Ők felemelnek,
és már nem vagyunk.

_________________________________

https://www.facebook.com/robert.kovacscohner/videos/10163210702465453/