ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Egykedvűen szemlélte az utcát a tornácról. Mintha megállt volna az idő, ugyanazok a libák csipkednék a sánc szélén a füvet, ugyanaz a kukoricás lengedezne drótkerítés mögött. Csak az utca végi ház lilája fakult meg, s minden sokkal kisebbé változott. Húzott egyet a konyakból, és jólesően lehunyta a szemét.
– Te ki vagy? Egy szöszke kisfiú állt az udvaron, kíváncsi nagy szemekkel.
– Félix vagyok, hát te ki vagy, kisember?
– Lackó, itt lakom veled szemben - mutatott a tornyos házra.
– Aha - bólintott.
– Nincs lábad?
– De, van. Gyere, nézd meg, és levette térdéről a takarót.
– Akkor miért ülsz ebben a kerekesszékben? - kíváncsiskodott tovább a gyerek.
– Majd elmesélem délután, de most menj, és begurult a szobába.
Fáradtság tört rá, rettentő fáradtság. A falon lógó festményekre pillantott, és lecsukódott a szeme.
A rázuhanó nap ébresztette fel, kiitta az utolsó kortyot is az üvegből, nehézkesen ült át a tolókocsiba, és legurult az újonnan készült rámpán. A libák már ott fontoskodtak az út szélén, távolabbról egy kutya nézett rá félénken.
A kisboltban csupa ismeretlen arcot látott. Gondosan válogatta a szükséges dolgokat, és egy konyakot is levett a polcról. A pénztárnál gyermekkori barátja köszönt rá harsogó hangon.
– Hazajöttél? - szorongatta a kezét.
– Haza - s keserűvé vált szájában a nyál.
– Hallottunk a balesetről, de most jól vagy, ugye? A kerekes széked hozott haza a faluba?
– Jól, hogyne - s keserű ráncba torzult az arca. Nem volt kedve csevegni, hát kigördült az ajtón.
A kis utcában várta a kutya, bizonytalanul tett utána néhány lépést, aztán egy liba rontott neki éles gágogással, ő pedig hirtelen megfordult a székével, a harcias lúd a keréknek ütközött, s a férfi arcán kis mosoly suhant át. A fatornyos ház udvaráról gyerekzsivaj hallatszott.
Letette a szatyrot a házban, csak az üveget vette magához, s kigördült a tornácra. A kék égen fodor felhő lebegett, kellemes fuvallat érintette az arcát.
– Szia - csengett egy vékonyka hang.
Észre sem vette, amikor a kapun bejött a kisember.
– Igaz, hogy te híres festő vagy?
– Csak voltam.
– Már nem vagy az? - értetlenkedett Lackó.
– Nem, már nem vagyok, s ivott egyet az üvegből.
– Gyere be a házba, mutatok valamit - mondta a gyereknek.
– Hű, ezeket te festetted? – s elkerekedett szemekkel nézegette a kicsi a szobába zsúfolt képeket.
– Én, régen.
– Én is szeretek rajzolni.
– No, és mit?
– Elefántot – válaszolta a kisfiú a képeket bámulva -, megtanítasz rajzolni?
– Jó, később.
A kisember szeme felragyogott, s kíváncsiskodása nem maradt abba.
– Miért nem tudsz járni?
– Balesetem volt - válaszolta kiszáradt torokkal.
– Már nem is festesz? - folytatta a kérdezősködést.
– Nem, de most menj, gyere vissza később.
Tekintete elidőzött régi festményein. Mindene volt: siker, szépasszony, aztán jött a baleset és a bénulás. Felesége kitartó türelemmel ápolgatta, rázogatta fásultságából. Néha már az ecsetet is a kezébe vette. De az élet kegyetlen, elvette mellőle a feleségét. Pislákoló életkedve kialudt, hát hazajött a szülői házba, magányra, csendre vágyva. Már csak a konyak hozott kis nyugalmat neki. Kapucsattanás zökkentette ki emlékeiből. A kisember jött.
Az asztalra rajzlapok, ceruzák kerültek.
– Mit rajzoljunk, elefántot?
– Elefántot, az jó lesz - felelte csillogó szemekkel.
– Nohát, lássuk, és lerajzolta az állat körvonalait.
– Most te következel.
Lackó az asztalnak támaszkodva rajzolt a nyelvét nagy igyekezetében kint felejtve. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, de a harmadik rajz egészen jól sikerült. Segített neki, magyarázott, s a kezecske engedett merevségéből. A gyerek boldogan nézegette művét.
– Most menj, holnap ilyenkor gyere! - s hörpintett az üvegből.
Így ment ez nap - nap után. Az utca lassan felkerült a lapokra. Még a fehér kutya is.
Egy este kezébe vette az ecsetet, színes temperát, s festeni kezdett. Az utca, a libák s a tornyos ház elevenedett meg a keze nyomán.
A kisember megbabonázva nézegette a festményt.
– Nekem adod? - kérdezte elragadtatással.
– Neked.
A gyerek átkarolta a nyakát, kis orrát az arcához érintve hálásan cuppantotta meg, majd elviharzott a festménnyel. A kutya a térdét bökdöste.
– Jól van, na, gyere - vakarta meg a nyakát, és enni adott neki.
A konyakos üveg kiürült, de észre sem vette. Új rajzlapot vett elő, és festeni kezdett.