az élet a maga profanitásában
félbetörtségében
véletlenszerűségében
milyen költői
egyszeri és megismételhetetlen
a tiéd
és az enyém
megszületett
az előbb még nem volt
most van
mindjárt véget ér
ami fontos
éld meg végtelennek
mert most
a most az nem lesz soha többé
te sem leszel ugyanaz
mint aki most vagy
és én sem
senki soha többé
nézzük együtt a horizont vonalát
és mögötte a két derengő sziluettet
a tiéd és az enyém
tükörképeink
mégis mások
más térképet rajzolt arcukra
ráncaik mintázata
másfelé kanyarodtak talán
egy zöldre váltó lámpánál
az utolsó pillanatban
vagy nem vakította el őket a nap
mert egy felhő csücske épp kitakarta
és így aztán felfelé néztek már
s nem lefelé
nézd a horizont vonalát
mögötte a két felsejlő alakkal
ők is két alakot néznek a messzeségben
azok is a horizontot nézik
és mind mind
így tovább
átölellek
kapaszkodj belém
mert mindjárt eltűnünk
amiként az élet
vagy az ihlet
vagy az álom
ha nem jegyzed le időben
pedig olyan fontos volt
öröknek hatott
a titkokra adott választ
nem felejthetted el
és most mégis
eltűnt
itt se volt
mint a most
és benne te meg én:
minden percben eltűnik nyomtalan
véget ér
és helyette új, más születik
de olyan, mint ő
soha többé
minden másodpercben
milliárd kis születésben és halálban
galaxisok tárulnak
hunynak ki örökre
benne
benned
bennem
s velük miriád mi lett volna ha
azok is mi vagyunk, voltunk
lehettünk volna, nézd
ők is te meg én
akiket csak megálmodtunk
és elfeledkeztünk róluk
egy-egy soha el nem jövő magunk
ezernyi verziónk
aki merte, s aki nem
aki kimondta, s aki nem
aki megtette, s aki nem
de reflexióink
minden valaha volt vágyunk
minden elfelejtett ígéretünk
egyszer majd mind egymás felé fordul
és kontúrjaik eggyé lesznek
egy elfelejtett álomban
egy titkos, sosemvolt, végtelen pillanatban
mit tán észre sem veszünk
és akkor majd ezer és ezer te és én
a feléjük száguldó horizontot nézi
egymásba kapaszkodnak
és eggyé lesznek
sosemvolt álmunkból illanó
de egy végtelen pillanatban
ránk visszanéző
hozzánk visszatérő
párhuzamos visszatükröződéseink