(saját fotó)
alkalom, ami hangtalan, mint az
alom szélén kialvatlan
álom, hol a jobbom, vagy a
balom remeg, képzelt
bálom parkettája csúf kis
birodalom, néhol recseg, s én
bomlom - elnémuló
bordalom eltántorgott
borzalom, míg csetlem -
botlom, sarokban a vén
cimbalom, s eljátszom:
csókolom – lehetne egy szóra?
dalolom tovább kopott kis
dalom, még halkan
dúdolom, míg az elhalkuló
fájdalom arcomra szőtte
fátyolom, mahagóni árnyékát,
fogalom maroknyi létem, csak
Nem vár más csak sötét
selyem-suhanású
éjszakai álmom.
Imák köntösébe
öltözetetem lelkem.
Egyedül hallgatom
szívem dobbanását,
ezt a halk kis zenét.
Ritmusa altat, majd
felkavar, mint rég múlt
- zivatar.
Fénybe vetett végtelenség,
magába záruló emléke
megidéz múltat, s kőbe rejt
sok fájdalmat, mint egy régi kép.
Fiatalon járták lángokban
a világot – eleinte
önfeledten, utóbb unottan
özvegy-, s ifjakra tekintve.
Csorbakeretek a ház falán,
közömbösen néz képeket
limlom és egy könyvszekrény talán,
mi elnyeli a lépteket.
Összekavarodott az utolsó pár alkotásom, se kinyitni, se mádt nem lehet csinálni!
(saját grafika)
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült - simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját -
A hunyó világba burkolt tanúját.
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Megint telihold van.
Jó, hogy újra láthatom
tegnap még ránc volt a homlokomon
s féltem, mert tenyeremben
a vonalak oly halványak lettek.
Mára újra erőteljesebbek
s növekszik a remény…
Bár kopogtatat az ősz,
s a faleveleken sárgulnak az erek,
odakint a Nap még kerek
éppen mint nyár elején.
Csak a gólyák nézik
más szemmel a teliholdat
félőn indulnak a hosszú útnak,
szárnyuk alatt őrzik a fészkük melegét…
kint most szép csillagos ég.
Alatta állva a teliholdat nézem,
augusztus végi varázslat ez nekem…
Göncölszekeret pásztázza szemem.