Hullámok
lassan mozogták
körré az időt
magára árvul magadra ébredésed
lóg a széken átizzadt ujjasod
kisuvikszolod fénytelen szemeid
bekötöd kardod fölsebzett markolatját
Pajzán tavaszi szelek
Most is ugyanúgy fújnak
Emelgetik
A könnyű
Szoknyákat
valahol mindig nappal van
Lázárok kelnek
alvadt szavakkal
csókmarta ajkukon
felborítják a viharlámpát
mely reszketeg útkeresésüket
bátorította
mért hitted hogy gyökereid
megvédenek ha rád tekerem
az elevenség kínját?
Ez a mai este
a pezsgővel a tálcán
meg a bécsi keringő
hegedűszóval
olyan később erre
fájva visszagondolós
Nem születtem zsidónak,
cigánynak,
de az én fiam
épp olyan kisgyerek,
mint kinek a skorbuttól vérzett
az ínye,
és ha nem látta senki,
loppal bogarat
evett.
Elvittem előre ezt a verset!
Itt van az arcom.
Nem is arc:
egy egyszerű eltévedt tekintet.
Semmi, mint ami magam is vagyok.
Hiába gyűrt zsebembe szavakat
az élet: végesek,
akár a gödrök üres kezemben.